Danielle Porter

• Becenév;
Dany
• Születési hely és év;
London, 1990.07.17
• Kor;
21
• Nem;
nő
• Oldal;
világbéke
• Csoport;
mugli
• Háza és évfolyam;
-
• Vér;
tiszta
• Apa;
Gregory Porter; nem igazán ismertem, még kicsi voltam mikor meghalt, de arra emlékszem, hogy mindig meghallgatta a meséket, amiket úgy mondtam el neki, hogy a képeket néztem, lévén, hogy nem tudtam még olvasni
• Anya;
Eve Johnson Porter; Apu halála óta és a pubertásba való beléptetésem óta anyám állandóan a plafonon van és járnia kéne az anonim aggódok csoportjába. Nincs velem megelégedve, kivetni valót talál a „viselt” dolgaimban.
• Testvérek
Egyke lennék
• Egyéb hozzátartozó;
Sam és Tom: a két legjobb barátom, akikhez szakadatlan barátság fűz
• Háziállat;
nincs, de tervetek kutyákat


• Személyisége;
Nem hiszem, hogy sokat kéne ide fűznöm. Megpróbálok úgy élni a világban, hogy megelégedjek magammal és mindezek után másoknak is. Nem hiszem, hogy tökéletes lennék, a társadalom 90%-ával ellentétben, akik ezt vallják magukról. A túlzott ego nem az én asztalom. Sőt, egész kevés van belőle. Igyekszem többet mosolyogni, mert a nagymamám egyszer azt mondta, hogy nagyon jól áll nekem és úgy nem nézek ki annyira sápadtnak, mint egyébként. Sajnálatomra legyen mondva, hogy mindenki korán megtalálja velem a rokonszenvet, elég két ballábas lány vagyok, aki mindezen hátráltató átokkal is megállja a helyét, ahol van, most speciel Londonban. Nem tudom mennyien csinálják ezt, de a fél éltetem abból áll, hogy elemezgetem az embereket. Hiába mondják, hogy a világon annyiféle állat él, amiknek a legkülönfélébb szokásokkal rendelkeznek, a legtetszetősebb faj mégis az ember. Beszél, filozofál és okosnak képzeli magát, holott semmit nem tud. Nagyon szeretem leírni az észrevételeimet, amiből aztán összeszokott jönni egy-két novellácska. Újságírónak készülnék, vagy minek. Szeretek embereket között lenni, de nehezen nyílok meg feléjük. Egyszerűbb a távolból figyelni és leírni, amit látok mintsem magam kérdezzem meg. Az túl személyes és könnyen belesülhet az ember, ha ilyen átokkal születik…
• Külső;
Rövid, barna haj, hozzá világosbarna, mosolygós szemek, amik leggyakrabban komolyan fénylenek. Közepes termet, amit gyakran a világ végére küldenék vagy elcserélnék két hosszú lábért, hogy ne kelljen mindenhez szék, mint valami rossz Móricka viccben. Pisze orr, nyílt tekintet, rövid lábak… Ezt most komolyan tovább kell részleteznem?
• Szeret;
írás, emberek, Sam, Tom, állatok, csokis muffin
• Nem szeret;
fekete tea (munkaköri ártalom) , finnyás nőszemélyek, túlzott szarkazmus, elszállt emberfajzatok
• Mumusa;
nem növök fel( a komolyodásra értendően). Ja, bocs, ettől anyám fél.
• Edevis-tükre;
Újságíró váljon belőlem, akit elismernek a szakmájában.
• Titkai;
Sötét titok? Mint valami varázslatos filmben… Talán, hogy egy oltári helyes srác azt mondja: Imádom, hogy ilyen pici vagy!
• Patrónusa;
-
• különleges ismertető jel;
A jobb szemöldökömet kissé természetellenesen magasra tudom húzni… ez számít?
• pálcája;
-
• play by;
Carey Mulligan



Ha esőben az utcán sétálsz, és nem jut eszedbe semmi, csak érzed azt az illatot, érzed az esőcseppek huncutságát, ahogy kövéren, mégis pehelykönnyen csordogálnak végig a testeden, érezve, ahogy a ruhád a bőrödhöz tapad; akkor tudsz igazán nevetni azokon, akik hangya módjára menekülnek előle.

Danielle Porter. Dany. Dan. Elle. Vagy talán hagyjuk a Dan-t. Túl fiús. De egyébként fiús lány vagyok. Konkrétan mindegy is. 21 éves leszek és totálisan elfogadom a sorsom, már ami nem a jövőt illeti, mert attól tövig bírom rágni a körmömet. Némi írói vénát is örököltem, de anyám állítása szerint túlzottan élesen és polgáriasan fogalmazom, ami a mai világban veszélyes is lehet… Húúúú, itt jön a kopogó szellem. Anyám szavai, nem az enyémek. Szerintem fontos, hogy a „mai világban” legyen véleményünk. Mégha a közéletben, amit nagy betűkkel KÜLVILÁGNAK hívunk, nem épp a magamutogatós típus vagyok, írásban annál több dolog kijön a számon, azaz az ujjaimon. Ezt a tudományomat leggyakrabban a suli újságban hirdethettem, nem épp eget rengető témákban: mi lesz a jövő heti ebéd? ; ki nyerte az e havi sportversenyt? ; télen milyen anyagból érdemes sálat venni: hideg telünk lesz! Persze, csukjuk be a szemünket és ne vegyük észre, hogy manapság egyre több lánynak lesz vesemegfázása, amiért télen! közszemlére teszi a nyáron is mutogatott derekát, de hát istenem, olyan világban élünk, ahol minden a külcsín. Vagy a társadalom iskolázatlanságát, az egyetemek egyre húzósabb árait és a csokoládéárak növekedését. Országok kultúrája homályba vész, míg egyre több betontömb épül körénk…

- Dany!- kiabált rám Lilith, a főnököm. Sárga előkéje egy sárgarépás hányásra emlékeztetett, de ezt soha nem vallottam volna be neki. – 6-os asztal, szívi. – rázta meg felém a megrendelős jegyzettömböt és levágta a bárpultra. A lapok az aznapi parfümjétől bűzlöttek, amit bizonyosan a legújabb női magazinjának, illatújdonságos lapjáról kent magára. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi rosszabb: Lilith illatnak titulált szaga vagy egy több napon keresztül aszalódó, el nem készült, élesztős tészta terjengő bűze. Igen, próbálkoztam párszor a tűzhely és konyha közelébe menni, de többszöri alkalom után túl jól kezdtem ismerni a helyi tűzoltóságot. A sors furcsa fintora, hogy mégis egy tea és sütiházban kötöttem ki, mint pincérnő, azon belüli szakterületem: feketetea készítő- süti porcukrozó, csak mert egyetlen filterrel kell bűvészkedni és egy kávéskanállal, amivel a cukormennyiséget mérem bele. Hála istennek nem élőben történő elbeszélgetés volt, hanem papír alapú, így belecsempészhettem egy-két valótlan múltbeli pincérkedést.
- Máris megyek – pattantam föl a sarokban lévő székről, ahol biztos magányomban írogattam az aznapra leadandó cikkemet a londoni újságba, ami igaz, korántsem volt olyan fontos téma, mint az említettek, de legalább az én írásom jelent meg, kímélve csitriktől és ruhakölteményektől.

Végigvizslattam az asztalokon, azt számolgatva, hogyan tudnék ellavírozni a tömegben. Bár a matek állandó mumusom volt és sokszor kétkedtem abban, hogy „hogyan gazdálkodsz a pénzeddel, ha nem tudsz számolni” – kívül bármi hasznát venném az életben, s lásd, mégis.
Folytonos elnézést- eket kérve odajutottam a hatos asztalhoz, ahol egy kövér hölgy, tehénkés pizsamában üldögélt (elfelejtett átöltözni vagy szerette a teheneket) míg vele szemben egy köpcös, harcsabajszú, Columbo felügyelőre hajazó alak üldögélt, nagyobb figyelmet fordítva az asztal kopott mintájára, annak kaparászására, mintsem a fölé tornyosuló hölgyre. Kíváncsivá tett, hogy vajon nem-e véletlenül, asztalhiány miatt ülnek-e egymás mellett? Szerettem megfigyelni az embereket, érdekesek voltak és sokfélék; ami a legjobb benne, hogy annyira magukkal vannak elfoglalva, hogy észre sem veszik, ha valaki megbámulja őket, kvázi mintákat gyűjt belőlük.
- Mit adhatok? - fordultam előbb Tehénkéhez. Rám emelte bágyadt, aranyhalnagyságú szemét és kibökte:
- Egy férjet, aki esténként hozzámér és nem a bajusz pödréssel van elfoglalva meg a horgászújságjaival a klozeton.
Columbo felkapta a fejét, de csak villanásnyi reakció látszódott rajta, majd visszafordult az asztallaphoz.
- Két kávét, kedves – intézte hozzám szavait.
- Remek! – mosolyodtam el, azon igyekezve, hogy Tehénke ne vegye észre elfojtott vigyoromat. Biztos voltam benne, hogy kikaparná a szememet érte. A lapok közé burkolóztam és otthagytam őket.
Beszóltam a lányoknak, hogy mit kért a hatos asztal, majd visszasüllyedtem a világomba.
Eleinte gyűlöltem, hogy itt kell dolgozzak, egy olyan helyen, ami erősen hasonlított egy kisebb konyhára, azért, hogy meglegyen az egyetemre a félévi tandíj, de megpróbáltam kiszűrni a megtapasztalni való dolgokat. A célom felé fordítottam a helyzetemet, s ahogy a pár különcsége is mutatta, sikeresnek volt mondható a terv. Csak azt sajnáltam, hogy a fennmaradó időmet, ami az egyetem mellett maradt nekem, nem az írásra szántam, pusztán az 5 perces szüneteket, hanem, hogy elsajátítsam, hogyan kell elkészíteni egy feketeteát úgy, hogy az ember estig kuvikoljon utána. De szükséges volt; miután meghalt az apám és egyel kevesebb fizetésből kellett gazdálkodnunk, nem volt külön pénz a sulira. Így anyám elküldött dolgozni, amellett, hogy nehezen fogok beleszokni, meg álmodozós típus vagyok, aki nem becsüli meg a munkáját, egész jól bírtam.
Mindezen szégyenletes tulajdonságaim ellenére, túléltem a pubertást úgy, hogy soha nem olvadtam bele a felszínes társadalmi rétegekbe. Úgy ismertek, mint a bolondozós, hajtós lány, akire mindig lehet számítani, ha kell a házi, remek ötletei vannak, de fura… Ez nem azt jelenti, hogy burokbeli, undok banya lett belőlem: két barátom volt, akikkel az egyetem mellett is tartottuk a kapcsolatot. Ő volt Samantha és Tom. Elfogadták, hogy zavaromban képes vagyok bármit elejteni és szívesen kisegítettek a rögtönzött meséjükkel, hogy miért tört össze ez-az, elnézően kacagtak, ha nekimentem az utcán embereknek, vagy ha elmeséltem hasonlót nekik, csak azért, mert máson gondolkoztam. Bár anyám ilyenkor elkezdett papolni az őrült autósokról (ezért járt tömegközzel) mégis, nekem feltett szándékom volt, hogy megtanulok repülni. Nincs benzinköltség és nem járom le a lábamat. Ha mégis két lábbal álltam a földön, akkor is két ballal, mégsem bicegve. Szabadidőmben, ami nem igazán volt, így holt hobbinak fogtam föl, ékszereket készítettem, kisegítettem itt-ott és vártam a jövőmre. Minden holnapod a jövőd és te mégis az utána következő napon izgulsz…
Bölcsészkaron húztam az igát, egyszer a tea-sütiházban, máskor a könyvtárban, a naplómba temetkezve, Sammel és Tommal a parkban, de végül mégis megváltozott valami. Talán az emberek körülöttem vagy a kaja, amit ettem, de aznap a szél is balról fújt, mikor átléptem a Teáz-Sütivel ház küszöbét, felkötöttem a kötényt, a fülem mögé tűztem pár rövid hajtincsemet, aztán felmarkoltam a jegyzettömböt és kimentem a rendelésemhez.
Sötétbarna hajú fiú volt, aki szíves örömest csúfot űzött volna a kötényemből, amin kék virágocskák suttogták a végzetemet, de mégsem tette, pedig én azt csináltam volna, ha nem lennék annyira naiv és magamba fojtós személyiség. Fekete, viharkabátja volt, ami rosszfiús kontrasztot vont köré, szénakazal frizurája, amit igen irigyeltem tőle, hisz én minden reggel elaludtam a sajátomat, míg hosszú, nyúlánk testalkatától eltérően, mégis erősnek tetszett. Kék szemei világítottak az arcából, amik előbb mosolyogtak, mint az ajkai.
Mosolya kész vicc volt; mint a beszélgetés, ami kiváltotta azt. Semmiségekről dumáltunk, komolytalanul, komoly dolgokról, mígnem a kedves rendelésével, egy duplacukros, mézes feketetea személyében leöntöttem a pólóját.

Mentségemre legyen szólva, rajta elmélkedtem. Hátra kísértem, hogy kiöblítsem a pólóját, de életem egyik legrutintalanabb döntése volt. Ugyanis ahhoz, hogy valakinek kidörgöld a teafoltját, le kell vennie a felsőjét, amiből világosan következik, hogy félmeztelen lesz. Pironkodva koncentráltam a ruhájára, míg ő élvezte a helyzetet.
- Meg kell, hogy száradjon – ráztam kettőt a felsőn, hogy ne gyűrődjön száradásnál.
Ő csak bólintott én pedig közöltem vele, hogy jöjjön vissza érte holnap, de azt nem gondoltam át, hogyan is fog hazamenni így. Meg kellett kérnem, Ray-t, a szuflékészítő srácot, hogy adja oda az egyik munkapólóját Gabe-nek. Mindezt persze úgy, hogy Mr. Vigyor-titokzatos éllel a szemében, félmeztelenül magasodott mögöttem.
Több napig vicc tárgya voltam a Házban. Majdnem minden héten legalább kétszer beugrott és a pimasz ajánlataival próbált randira hívni, amit kezdetben udvariasan, majd egyre harciasabban elutasítottam, ráfogva a sulira és a munkahelyi morál számlájára. Aztán mégis elforgatta fejemet. Jobbra majd balra is és belementem. A legkülönfélébb helyekre mentünk és nem a tipikus vacsora-mozi sablonokra ment rá, amivel csak több piros pontot kapott. Voltak édes furcsaságai viszont, amiket az elején a védjegyeinek tudtam be, de lassan gyanakodni kezdtem. Nem a kémes hármas - szerű sejtés volt ez; csak egy lappangó titok, amit elheccelgetve kerülgettünk. Titokzatos volt és nem sokat mesélt a családjáról, arról, hogy miket csinál szabadidejében, sőt a múltjáról sem, arra fogva, hogy egy mának élő srác.
Aztán ott voltam. A megbeszélt találkozóhelyen. Az eső rákezdett, de mégcsak szemerkélt; óvatosan kopogott az ernyőmön. A cipőm orrán oválisra híztak, majd szétfolytak a semmibe. Gabe nem volt sehol, mint akit elnyelt a világ. Talán ő is olyan egyedül volt akkor, mint én ott a padon. Két óra várakozás után leeresztettem az ernyőt. Hagytam, hogy eláztassa a farmeromat és a fehér, pántos toppomat. A rövid, barna hajtincseim az arcomra tapadtak, mintegy keretet képezve köré. A mobilom képernyője változatlanul mutatta az időt, a két órai várakozás valóságát és a kis borítékocska, SMS hiányát. Az eső azonosul az emberrel: könnyeivel egybeolvad, jellemzi a csalódott kedvet és elmossa a fájdalmat.
Egy éven keresztül nem láttam őt. Addig én írtam, de nem jutottam feljebb. Viszont az egyetem jól ment, ahogy a Teaházban betöltött munkaköröm is változatlan maradt. Megismertem új embereket és egy barátot is sikerült összehoznom, akivel közös megegyezés után, végül különváltak útjaink. Ő az anyját imádta én meg az írást… Aztán a balról fújó szellő megtalált; belekapott kabátomba, szétfújta az egyébként is rendezetlen hajamat és visszahozta Gabet.