Yvonne Rosier-Black (kész)

.:Adatok:.

Teljes név; Yvonne Rosier-Black (Ötödéves koromig csak a Rosier nevet viseltem. Miután megtudtam, hogy ki volt az apám, a két család beleegyezésével felvettem a Black nevet is.)
Becenév;Yv, Yvi
Születési hely, év;Sheffield, 1980. április 9.
Kor; 18
Nem; nő
Oldal; sötét
Vér;  makulátlan színarany
Csoport; halálfaló/mardekár
Háza; mardekár
Évfolyam; 7.

.:Jellem:.

szeret;Nagyúr, apám emléke, London, átváltoztatástan, cigarettafüst, pincék, kalandok, adrenalin, a Roxfort (járjon benne akármennyi söpredék is), érintés
nem szeret; griffendélesek, vérárulók, hosszú telek, ha átvernek, ha hülyének néznek, a csoki (az a fránya allergia), a pókok (mondjuk inkább ők menekülnek előlem)
mumusa;Hogy csalódást okozok a Nagyúrnak
Edevis-tükre; Apámat látom benne
titkai; – számomra is titok, hogy apámat a Nagyúr ölte meg, én ugyanis abban a tudatban élek, hogy Regulus mindvégig hűséges követője volt Voldemortnak. Ezért is hiszem azt, hogy a helyes utat járom minden idők legsötétebb mágusának oldalán.
- bejegyzetlen animágus vagyok. Még negyedikes koromban kezdtem el leckéket venni McGalagonytól, de két év múlva abba hagyta az oktatásomat és azután autodidakta módon tanultam. Most már odáig jutottam, hogy teljesen fel tudom venni egy áspis vipera alakját, habár még van mit gyakorolnom
- Aaronnal csak azért kezdtünk járni, mert megtudtuk, hogy a családjaink egymásnak szánnak minket. Azóta megkedveltem és ragaszkodok hozzá, de nem szeretem. Mellesleg tudom, hogy fűvel fával megcsal, mégis úgy teszek, mintha nem tudnám.
- Én kerítettem a Nagyúr kezére Charity Burbage, roxforti mugliismeret tanárt és résztvettem a kínzásában is. Ez volt a beavató feladatom.
patrónusa; Nem tudok patrónust megidézni
személyisége; Igazából egy normális fiatal volnék problémákkal, az élet apró-cseprő örömeivel. Élénk vagyok és kiveszem a részem a diákéletből, a féktelen bulikból és élem a normális boszorkák életét és mégis közben magasztos célok lebegnek a szemem előtt. Hiszek a Nagyúrban, hiszek az aranyvérű varázslótársadalom felsőbbrendűségében és igen, meglehetősen fanatikus vagyok, emellett érzelmi nyomorék. Nem riadok vissza az erőszaktól és az ármánykodástól, ha a helyzet megkívánja. Ravasz vagyok és eltökélt. Emellett függő. Habár sokszor elutasítom az emberek társaságát, mégsem tudok meglenni nélkülük, szomjazom a közelségüket és muszáj mindig legyen mellettem valaki. Már kiskoromban hamar önállóvá váltam, azóta sem tűröm, ha valaki segíteni próbál. A legtöbben a makacs jelzőt használják rám a mindennapokban és igazat adok nekik. Nehéz velem kijönni, nem vagyok egy könnyű eset. Imádok másokat kritizálni, de leginkább önmagamat. Amúgy nincs minden rendjén velem. Idegileg kissé tropa vagyok, valamint szeszélyes és labilis. Imádom a szélsőségeket, a kalandot és az adrenalint. Erősebb vagyok, mint azt elsőre gondolnád.

.:Külső:.

hajszín; sötétbarna
szemszín; kék
alkat, stílus; kicsi a bors de erős. Azt hiszem, ez jellemez leginkább. Habár általában nem látok át a negyedikesnél idősebb diákok feje fölött, nem esem kétségbe. Van akiket éppen a pici, törékenynek tűnő alakom ragad meg. Ruháim általában tele vannak élettel, mivel mással hívnám fel magamra a figyelmet a folyósón, ha elhaladok, hisz azért mindenkit nem átkozhatok halálra, nemde?
magasság; 158 cm
tömeg;47 kg
különleges ismertető jel; bal karomon ott virít a Sötét Jegy, kulccsontomon egy forradás; az átváltozások egyre zökkenőmentesebben mennek, szóval amikor elég elememben érzem magam, áspis viperaként kúszok végig a Roxfort hideg kövezetén. Olyankor a hasamon egy tintakék folt látható.
pálcája; tiszafa, véla hajjal (az egyetlen, amit Ollivander ezzel a maggal készített), rugalmas, 10 és fél hüvelyk
play by; Zooey Deschanel

.:Család:.

Apa; Regulus Arcturus Black – meghalt még a születésem előtt 18 éves korában
Anya; Evena Rosier (38) – sosem volt lehetősége újraházasodni egy olyan kolonccal a nyakán, amilyen én vagyok
Testvérek; nincsenek
Egyéb hozzátartozó; a Black és a Rosier család még élő tagjai
Háziállat;nincs

.:Létezés:.

Itt minden olyan kihalt és szürke. Ha visszaemlékszem a gyerekkoromba, fel tudom idézni, hogy milyen volt akkoriban a Malfoy kúria, mikor Dracoval és a többi aranyvérű poronttyal kint játszottunk a kertben. Igen, volt néhány jó nagyra felfújt esemény náluk és a kis szőkeség szülinapja minden évben ilyennek számított. Legalábbis míg a Roxfortba került, biztosan. Akkoriban minden olyan zöld volt, élettel teli. Most sűrű köd lep be mindent, az orromig is alig látok. A falat befutó repkény elszáradt, akárcsak a kerti pázsit, látszik, a tulajoknak van jobb dolguk is, mint kertészkedni. Csupán a ház előtt sertepertélő fehér pávák maradtak itt, mint a korábbi fényűzés késő lenyomatai, de azok sem emelt fővel közlekednek, nyakuk megbicsaklott, fejük szinte seperi a földet. Ez valahogy újabb szorongással tölt el. Ahogy belépünk a házba sem lesz sokkal világosabb. A hajnali órára való tekintettel még mindenki alszik, csupán egy hosszú sötét talárba bújtatott boszorkány közeledik felénk fontoskodva.
- Késtetek, a Nagyúr nem szereti, ha megvárakoztatják.
Bellatrix Lastrange sötét szeme vádlóan villan előbb nagyapám felé, aztán felém. Érdekesmód nem ijesztett meg a hűvös fogadtatás. Lastrange habár veszélyes és hűséges csatlósa volt a Sötét Nagyúrnak, mégis eltörpült a vele való találkozás fontossága amellett, hogy csak percek kérdése és találkozom a Nagyúrral. Az utóbbi időben annyiszor álmodtam vele. Az álmok komorak és vészjóslóak voltak,mégis, mikor felébredtem, minduntalan lelkesedést éreztem. Nekünk találkoznunk kell. A sors is így akarta. Azért is nem ellenkeztem egyáltalán, mikor a nagyszüleim előadták a nagy családi tervet: nagykorúvá váltam, helyem van a Halálfalók között.
Persze a dolog nem ilyen egyszerű. Minden idiótából azért nem lesz halálfaló, bármennyire is cáfolni vágyik ezt az a ténty, hogy Cracknek és Monstrónak már ott virít a karján a Sötét Jegy.
- Csak a lány menjen – szólal meg ismét Bella, mikor nagyapám be akar kísérni a mellettünk lévő mahagóni ajtón.
A tenyerem hirtelen izzadni kezd és először lecsúszik a kezem a kilincsről és csak másodjára sikerül benyitnom. Az ajtó hangtalanul nyílik ki én meg belépek a sötétségbe. Úgy értem még az előzőnél is sötétebb szoba ez, jóval kisebb. Valami társalkodó -féle lehet. A kandallóban kékes tűz dereng, de csak az előtte lévő egy métert világítja meg, egy fotelt, ami nekem háttal van, de már egyből kiszúrom az álmaimból oly ismerős kopasz fejet.
Mivel nem méltat sem jó, sem rossz szavakkal, becsukom magam mögött az ajtót és elindulok a fotel fele, de csakhamar utamat állja valami puha, amibe kishíján belebotlok. Lenézek és látom a hatalmas kígyó körvonalait, hallom sziszegését. Őt is ismerem. Szintén az álmaimból.
- Ő, Nagini. Csak nem félsz tőle?
A magas, hideg hang, ami a levegőben érkezik felém, úgy csapódik le a bőrömre, mint valami gőz és egyenesen alá hatol a pórusaimon keresztül. Érzem, ahogy a hideg végigborzong az egész testemen, szinte megzsibbadok, mégis erőt veszek magamon és folytatom utamat. Látni akarom, minél hamarabb, mielőtt még elájulnék.
- Nem félek – hallom ekkor saját hangomat. Ismerem, és mégis meglepődök, hogy lelkiállapotomhoz képest ennyire nyugodt és kimért. Szinte büszke vagyok magamra. Habár ez azért jócskán kevés ahhoz, hogy lenyűgözzem.
- Hát persze, hogy nem félsz. Nagyanyádtól hallottam, hogy te magad is jó viszonyt ápolsz kedvenc csúszómászóimmal. A szavukat is érted...
Megint ez a hang. Arc nélkül. Zsibbadás, mintha jeges óceánvízbe dobtak volna, mégis vergődnöm kell ahhoz, hogy életben maradhassak.
- Nem vagyok párszaszájú.
-Nem, nem vagy az, ezt senki sem mondta. De át tudsz változni kígyóvá, s ezáltal tudsz kommunikálni velük.
-Ezt... nem tudtam...én még...
- Még nagyon fiatal vagy és tudatlan. Gyakorolnod kell, minél többször változol át, annál könnyebben fog majd menni s ha átváltoztál, mindig keresned kell a tiéid társaságát. Hasznos barátságok szövődhetnek. Én már csak tudom.
Szavai bántanak. Akaratlanul is vér tolul az amúgy sápadt arcomba. Mindig is azt hittem, hogy vagyok elég jó, hogy lehetek elég jó hozzá és most meg... De már nem adhatom fel. Uralkodok magamon és zsibbadt tagjaimon és megkerülöm a fotelt s ahogy otthon ügyesen kitanítottak, azonnal alázatosan a földre vetem magam.
- Nagyuram...
-Tudod, miért vagy itt, Yvonne Black?
A név hallatán többszörösen is görcsbe rándul a gyomrom. Egyrészt, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy a keresztnevem ilyen különlegesen fog hangzani az Ő szájából, másrészt, mert meg senki sem hív így. Hiába vettem fel a Black nevet két évvel ezelőtt, mindenki számára csak Rosier maradtam, holott mindennél jobban vágytam arra, hogy így nevezzenek és akkor most éppen Ő hív így. Annyira meghat ez a jelenet, hogy tüstént erőt merítek belőle és felemelem a fejemet. Úgy bámulok a szigorú kigyóarcba, amitől ezrek rettegnek, én mégsem vagyok képes félni tőle. Most már. Hisz én vagyok Yvonne Black.
- Hogy meglássuk, méltónak találsz-e, Nagyuram, hogy téged szolgáljalak.
- Így van – érkezik a kurta válasz, aztán csak a fölém magasodó pálcáját látom, védekezni sem tudok, megrohannak az emlékek. Nem csak azok, amik mostanában történtek, vagy eddig fontosnak tartottam, de olyan elfeledett részletek is, amik eddig valami gyöngyházszínű fátyollal voltak lefedve előttem. Apám, akit sosem láttam, mégis szüntelenül gondolok rá, anyám, akit titokban gyűlölök, a megaláztatások, az örömteli pillanatok, a csalódások, a vágyak, az álmaim, maga Voldemort nagyúr, a roxforti éveim, a Mardekár, a barátok, az ellenségek, kiskori emlékek, érzelgősek, csöpögősek. Szégyellem magam, mégsem tudok gátat szabni neki, nem tudom őket elrejteni. Habár az utóbbi évben tanítottak nekünk Okklumenciát, sosem ment nekem és egyébként is, még a legjobbaknak is nehéz elrejteniük a gondolataikat az egyik legjobb Legilimentor előtt, aki valaha Britannia földjén élt.
Zihálva, könnyek közt találom magam a padlón, ki tudja hány perce tartott már az egész. Érzem, hogy az arcom tűzforró a szégyentől és a megalázottságtól. Csak most érzem igazán, hogy milyen kis gyenge porszem vagyok csak Mellette
- Megnyugodhatsz, megtartom a titkaidat, nem szokásom fecsegni.
Habár tudom, hogy bízhatok benne, mégsem nyugtatnak meg a szavai. Ő tudja, belém látott és ez éppen elég. Hogy lehet valaki ilyen aljas és mégsem tudom érte gyűlölni?
-Nyitott könyv vagy számomra, Yvonne Black, mint bárki más. Ezért ne érezd kevesebbnek magad a többi csatlósomnál. Mert nem vagy kevesebb. Apád lánya vagy.
Annyi mindent mondhatott volna. Hisz egész nyomorult kis életem lepergett a szeme előtt és ő mégis ezt mondta. A szavak hallatán remegés fut végig a testemen, kényszerítem magam, hogy feltápászkodjak legalább térdelő helyzetbe. Nagy szemeket meresztek rá, csodálkozva bámulok a szűk kigyószempárba és görcsösen megragadom a talárom szegélyét.
- Bízom benne, hogy az öröksége nem marad parlagon. Méltó vagy, hogy viseld a nevét. Apád hűséges szolga volt, ahogyan egy napon te is az leszel, de akár többre is viheted. Igen, ebben biztos vagyok. Annyira hasonlítasz rá, mintha csak az ifjú Regulus kuporogna itt a szőnyegemen. De te bátrabb vagy és Nagini szeret téged.
Most először veszem le a szememet az arcról, ami annyira megbabonázott és pillantok a lábam mellé. Ott tekergőzik Nagini, mint egy behízelgő macska.
- És azzal, hogy gyűlölöd az anyádat, nem követsz el bűnt. Nem te vagy az egyetlen.
Tekintetemet újra a Nagyúrra emelem. A szeme furcsán megvillan szavait követve, mintha valamit el akarna mondani, de aztán mégis magába fojtja.
- Sokat bántott téged. Most is bánt. Hogy eldob magától szüntelenül másokért. Férfiakért. És nem csak ő. A Dalton fiú is, csak éppen nőkért.
Szívem hevesen kalapálni kezd. Még sosem mondta ki ezeket a szavakat senki. Én magam sem. Fájnak, de van valami gyógyerejű a hangjában. Ahogy mondja, a hangsúlyból valahogy érzem, hogy megért engem és szán. Igen, nyilván. Ó, csak ne volna ilyen! Legyen sötét és kegyetlen, hogy féljek tőle és remegjek.
- Mutasd a pálcádat!
A témaváltás olyan hirtelen ér, hogy csak nagysokára kaparom elő taláromból a pálcámat és adom a kezébe. De a kezünk nem ér össze, arra kényesen vigyázott. Pedig milyen csodás lehet őt megérinteni. Így továbbra is olyannak érzem, mint az álmaimban, aligha valóságosnak, csupán egy víziónak.
- Tiszafa, akárcsak az enyém. De nem jó. Micsoda indulatok tombolnak benne. Milyen szeszélyes, akárcsak a gazdája. Véla haj? Ez nem vall az öreg Ollivanderre.
- Azt mondta, ez csak egy kísérleti darab volt, miután elkészítette, nem is nyúlt többé vélákhoz. De a pálca....
- ...választja a varázslót. Igen, én magam is tudom.
Visszaadja és nem fűz több kommentárt hozzá.
-Elmehetsz.
Nem is hiszem el, hogy csak ennyi, s még inkább azt nem, hogy most ki kell mennem. Itt maradnék még órákig. Csak hallgatnám, ahogy beszél és nézném őt, de hát ez ostobaság. Felállok, még egyszer a szemébe nézek, aztán elindulok kifelé, Nagini szorosan a nyomomban kúszik, nem tágít.
-Szánsz valami kis apróságot az Uradnak, Yvonne Black?
-Igen, Nagyuram – bólintok és folytatom az utamat kifele. Miközben az agyam szüntelenül zakatol azon, hogy mit is adhatnék neki, beavatásom jeléül.


[az alábbi párbeszéd kígyónyelven történik, szabadfordítás by user]

-Miért nem mondtad el neki, Nagyúr, hogy miféle áruló volt az apja? Miért dicsérted úgy előtte?
-Nagini, nem látod kellőképp a dolgokat, de persze, te nem láthattál a fejébe. Ez a lány isteníti az apját, akit sosem ismert. Az ő emléke az egyetlen biztos pont számára. Amíg úgy tudja, hogy Regulus hűséges szolgám volt a végsőkig, ő is mindent megtesz azért, hogy engem szolgáljon. Figyelemre méltó fegyver a kezünkben, nem engedhetem meg, hogy a vérárulók pártjára álljon végül, ahogy az apja tette. Pedig abban a pillanatban, hogy megtudja, én végeztem vele, megrendül a bizalma bennem és annak beláthatatlan következményei vannak számunkra.