Dorian Weaver

Dorian Weaver
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •


°~Papillon~°

❝ I believe in nothing Not the end and not the start❞

Tollammal már percek óta kopogok, az előttem helyet foglaló ezer éves könyv kopott borítóján. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy miért kellett ilyen nagy sebességgel lelépnie. De nem is ez az igazi probléma, hanem az, hogy egy szót sem szólt. Fél szemmel az előttem heverő újságra pillantok, melyen magamat látom visszaköszönni, valamint Annabellát, ahogy hihetetlenül ragyogó mosollyal szinte elvakít mindenkit a szépségével. Hófehér ruhája és vöröslő haja földöntúli szépséggé formálja, olyanná, aki miatt - biztos vagyok benne - férfiak tömege irigyel. Igazából én nem érzem magam annyira szerencsésnek. Mindenesetre kénytelen voltam ezt a megoldást választani. Tudom, hogy Daynek ez volt a problémája. Értem a kiborulását és a reakcióját, azonban a féltékenység és a keserűség még mindig nem ok arra, hogy fogja magát és megpattanjon. Pláne nem olyan formában, ahogy ezt tette. Ajkaim közül egy sóhaj tör utat magának. Még egy pillantást vetek a fantasztikus képre, és egyszerűen nem tudok mosolyogni. Újabb kényszer lépés, újabb rossz döntés, viszont még mindig nem érzem azt, hogy lett volna más lehetőség. Hiszen milyen lehetőségem lenne? Hogy vehetnék el egy olyan nőt, mint Day? Egy modell egyáltalán nem méltó a White névhez! Egyszerűen nekem vannak kötelességeim! Aurorparancsnok vagyok! Egy olyan ember, akinek hatalma van, akit elismernek! Az elit legkiemelkedőbb alakja vagyok! Hogy tehetnék olyan dolgot, ami miatt az emberek az életembe rondíthatnak? Én nem leszek közröhej tárgya! Nem és nem! És ezen a döntésemen még Day sem változtathat.




A háború túl gyorsan jött. Na,, nem mintha nem lettem volna felkészülve a jöttére. Azokban az időkben valahogy nem igazán volt tökéletes az időérzékem. Több dologra is kellett koncentrálnom, nem csak a mindennapi fontos teendőimre, hanem egy nőre is, aki mint derült égből a villámcsapás, úgy toppant be az életembe. Sikeresen szoktattam le a drogokról, adtam neki egy új életet, reményt egy kiegyensúlyozottabb jövőre. Lassan a tanulás és a törtetés mellett a mindennapjaim részévé vált. Állandó vendég lett a lakásomon néha napokat ott töltött, nem csak lopott órákat. Végre láttam a szemében a fényt, a csillogást, nekem pedig ezek a lopott percek jelentették a kiutat az idegeket felőrlő malomkerékből. Lassan fontossá vált nekem, nagyon fontossá, annyira, hogy már csak Ő létezett és más nem. Feltörő érzéseimnek azonban minden további nélkül gátat akartam vetni, talán ezért sem mondtam meg neki soha, mennyire sokat is jelent a számomra. Lassan felépítettem a magam kis falát, mely mindent kizárt, amit csak akartam. Nem engedtem őt be, egyszerűen nem tehettem. Talán pont ez volt az oka annak is, hogy lassan leredukáltam a kapcsolatunkat. Bokros teendőimre hivatkozva kijelöltem néhány napot, és csak azokon a napokon voltam hajlandó találkozni vele. Megértette,elfogadta, hiszen tudom, szeret engem. Én vagyok a megmentője, az ő mindensége. Ha arra kértem volna, hogy ölje meg magát miattam, valószínűleg azt is megtette volna.
Mindeközben én jól haladtam az életemmel…

Túléltem a háborút, viszont az eszme, melyért küzdöttem, megbukott.
A Nagyúr semmivé vált és ezzel együtt lényem egy része is. Nem tagadom, nagyon megviselt. Egyszerűen képtelen voltam feldolgozni, hogy győzhette le valaki Voldemortot. Persze nem maga az a tény rázott meg, hogy Harry Potter, hanem az, hogy ennyire nem számít az embereknek a tiszta vér, és hogy hogy lehet az, hogy egy 17 éves kis taknyost nem lehetett likvidálni, a hülyeségével.
Magamba fordultam, annyira, amennyire lehetett. A tanulásba temetkeztem, majd talán ennek is köszönhető, hogy kiváló eredményekkel zártam az iskolai éveimet. Mikor kikerültem a zárt ajtók mögül az összes kinyílt, és nem másoknak, hanem nekem! Hamar munkába álltam, az elismerést nem volt nehéz kivívnom. Mindenki ismert, tudták nagyon jól, hogy erkölcsileg szilárd talajon állok, hogy egy jó nevű család gyermeke vagyok és hogy nem félek senkitől és semmitől. Persze a múltam mocskát sötét lepel takarja, egyetlen ember csak az, aki ezekkel mindig is tisztában volt, ő pedig imádata miatt a sírig megőrzi, ebben biztos vagyok.
Gyorsan haladtam felfelé a ranglétrán, már-már annyira gyorsan, hogy egyszerűen követni sem lehetett. Egyik nap még egy kis „senki” voltam, másnap pedig az újságok címlapján szerepeltem. Több bűnözőt kaptam el, mint eddig bárki. A híres Harry Potter elbújhat mellettem! Persze őt jobban lekötötte mindig is a kis Weasley lány és a tervek, hogy családot alapítsanak. Na én pont erre nem vágytam. Bár ez is bekövetkezett hamarosan…

Mindig is voltak nők az életemben.
Soha nem akartam egy ember mellett leragadni. Fogalmazzunk úgy, hogy a félelem a ragaszkodástól és attól, hogy végre találok valaki olyat, akivel tényleg működhet pánikot okozott. Már-már teljesen nonszensz módon kerestem más nők társaságát, csak ŐT zártam ki a szívemből teljességgel. Kapott néhány lopott napot, azonban eltökéltem, hogy soha nem fogok mellette kikötni. Egyszerűen nem tetszett a lénye, az ami volt. Igaz, nem volt sáros a vére, mindenesetre egy olyan ember volt, akit a múltja és jelene miatt egyszerűen nem tartottam megfelelőnek arra, hogy a nevemet felvegye. Pedig mégis csak kivirágzott. Modell lett, keresett személyiség, olyan, akit újságok címlapján lehet látni. Végre boldog volt, kiegyensúlyozott, és az öröksége is kellően kecsegtető ahhoz, hogy kifogjon egy jó partit, csak éppen mindez kevés volt ahhoz, hogy az én legyek. Viszonyunk persze titokban folytatódott, nem akartam tőle teljességgel megszabadulni, még akkor sem, mikor megismertem Carolyne-t. Ő volt a legkiemelkedőbb és legszőkébb nő az életemben. Persze a szőke, csak a hajára vonatkozik, még sosem láttam ennyire fehéres tincseket. Talán véla nagyanyjától örökölhette. Mindenesetre sikeresen elbűvölt vele. Nem, nem voltam szerelmes, hiszen a szívemet már akaratlanul is másnak adtam, viszont kötődtem hozzá. Nagyon okos volt és kellemes társaság. Határozottsága magával ragadott, annyira, hogy miután megismertem a családját hamar meg is kértem a kezét. Az apja igazán nagy kutyának számított a Minisztériumban. Segítségének hála pár hónap alatt az aurorok parancsnoki székéig tornázhattam fel magam. Házasságunk amolyan érdekházasság volt, legalább is a számomra. Ő kicsit máshogy fogta ezt fel. Szeretett, szerette a nyers és hideg valómat. Melegsége pedig legalább annyira megolvasztott, hogy nem váltam el tőle akkor sem, mikor már éreztem, hogy ennek egyáltalán nincs jövője. Házasságunk után nem sokkal gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak nála. Minta férj lettem, olyan, aki kitart a felesége mellett. Lázálmoktól terhes éjszakáin, homlokát borogattam… ápoltam amikor tudtam, hiszen olyan lett a számomra, mint egy testvér. Ha lett volna húgom, biztos ilyenné szerettem volna formálni. Erőssé…
Egy hideg téli éjjelen távozott el közülünk, emberek közül. Megviselt az elvesztése, egy darabig még Day-el sem találkoztam emiatt. Próbáltam a gyászt feldolgozni, hiszen egy barátot vesztettem el, valakit aki fontos volt nekem, még akkor is, ha nem voltam belé szerelmes.
Na igen, az évek alatt én is sokat változtam. Kezdeményezőbb lettem az emberekkel és könnyebben is kommunikáltam. Az érzelmeimet általában magamban tartottam, azonban már lehetett rám mondani, hogy kedvelhető vagyok. Ezeket a pozitív tulajdonságokat Day nevelte belém. Pont úgy, mint minden nő. Szinte észre sem vettem és nyitottabbá váltam. Hát ilyenek ezek a párkapcsolati dolgok…

Carolyne halála óta már eltelt egy kis idő. Persze nem voltam magányos, mindig voltak futó kalandjaim. Megmaradt az egyetlen biztos pont is, Day, azonban újabb nő lépett az életembe. Egy gálán ismertem meg a Minisztériumban. Az első ami feltűnt, az a hihetetlen kontraszt, melyet vörös haja és hófehér bőre alkot. Leszólítottam és megtetszett. Finom kérdésekkel puhatoltam ki, hogy ki is ő, és örömmel vettem tudomásul, hogy a külügyminiszter Párizsban élő unokahúga. Szüleinek hála, munkája elszólította innen évekkel ezelőtt, azonban most volt lehetősége a visszatérésre. Persze nem teketóriáztam sokat, randizni hívtam. A találkozások egyre sűrűbbekké váltak és én éreztem, ő méltó lehet arra, hogy a nevemet viselje. Persze mindezt a legnagyobb titokban tartottam egészen a közelmúltig. Egy újabb rendezvényen ugyanis megkértem a kezét a nagy nyilvánosság előtt, hogy szándékaim komolyságát ő is érezze.
Persze egy valamivel nem számoltam, ez pedig nem más, mint Day érzései. Az évek alatt már teljesen elfelejtettem azt, hogy esetleg valami olyan dolgot szeretne, amit én nem tudok a számára megadni, biztosítani.
Meglépett előlem…
Felszívódott…
Ez pedig megadta a kezdő löketet ahhoz, hogy érzelmeimnek ismételten folyást engedjek…




Nem vártam rá sokat, tényleg… csak napokat. Egyszerűen úgy döntött, hogy megsértődik, és elhagyta az országot. Még jó, hogy nem vagyok hülye és a beosztásomnak hála bármit pillanatok alatt kideríthetek. Mivel tudom nagyon jól, mennyire csökönyös tud lenni, meg sem próbálkoztam azzal, hogy esetleg utána megyek. Megtudtam a célállomást, majd ölbe tett kézzel vártam. Vártam, hogy kidühöngje magát, hogy hazatérjen. Az ajtaja elé maréknyi őrszemet állítottam, csak azért, hogy ha felbukkan, azonnal értesülhessek róla. Végre megtörtént, óriási csomagokkal érkezett én pedig a hír hallatára azonnal otthonába sietek. A toll, mellyel percek óta kopogok a sarokban köt ki, óriási röppályát megtéve. Gyorsan hoppanálok egyet, majd meg is érkezem hozzá. Nem nagyon lehet ideje arra, hogy kipakoljon, ugyanis dúvadként rontok be hozzá, azzal sem törődve, hogy a házvezetőnő elém áll és halkan motyog valamit arról, hogy talán ez nem éppen a megfelelő időpont.

Egyetlen szerelmem egy kávé társaságában a fotelben trónol. Talán ez a tény még inkább felbőszít. Mégis hogy a francba képzelte ezt az egészet? Faképnél hagyni engem?
- Még is mi a fene ez az egész? – robban ki belőlem, majd sietek elé, úgy, hogy az arcába nézhessek. Látnom kell a szemeit, tökéletes bőrét, és azt, ahogy finoman elpirul miattam. Hiszen akárhányszor meglát, szerelmes színben kezd pompázni orcája. Most azonban valahogy még ez sem tud megnyugtatni. Túlságosan felzaklatott ahhoz, hogy emberi lényként tudjak gondolkodni. Az pedig csak hab a tortán, hogy ismételten nem mond semmit, hogy a némaságba temetkezik. Ilyenkor mindig elgondolkodom, kell e ez nekem. Kell persze, hiszen ő a mentsvár, azonban ilyeneket még ő sem tehet. Nincs hozzá joga. Talán pont emiatt kapom ki a fotelből egy határozott mozdulattal. Ellenkezni nem tud, hiszen erőfölényben vagyok, és hát apró, vézna kis testét nem nehéz megmozdítani. Kezem bilincsként szorítja karját, ujjaim húsába marnak keményen, annyira, hogy ő is érezze, most túlment egy bizonyos határon.
- Magyarázatot akarok! Tudni akarom, hogyan pattant ki ez az elborult ötlet a fejedből, és hogy ezt a baromságot, mégis hogy gondoltad! Mit gondoltál? Hogy majd hagyom, hogy kedvedre szórakozz velem? Hogy kiidegelj? Hát nem, bassza meg! Én karoltalak fel, nekem köszönheted a kibaszott életedet! Ha én nem lennék, te még mindig csak egy féreg lennél a mocsokban, amit nagy valószínűséggel már valaki eltaposott volna. Senki nem tudná, ki vagy te, és hogy egyáltalán éltél ezen a kurva világon. Most pedig mondd meg, válaszolj arra, amit kérdeztem! – utasítom eltorzult arccal, majd kezem megmozdul és én hihetetlen erővel arcon ütöm. Reményeim szerint mindezt úgy, hogy a kávéscsésze, melyet percek óta szorongat, a földön köt ki, atomjaira szakadva. Nem érdekel a kurva drága porcelán készlete, melyet annyira szeret, nem érdekel a szépsége, az arca, melynek mindent köszönhet. Úgyis már csak egy kiégett modell, nincs már erre szüksége. Ahhoz legalább is, hogy egy iskolát vezessen, semmiképpen sincs. Az ideg, mely elöntött annyira dúl bennem, hogy ha nem lennék vezető pozícióba, biztos megölném. Vannak jó trükkjeim arra, hogyan lehet egy hullát eltüntetni, tehát nem jó emberrel kötözködik.

- Szóval? – kérdezem még mindig idegesen, majd pillantásom ekkor találkozik a házvezetőnő elkerekedő íriszeivel. Egyetlen szemöldök mozgás elegendő ahhoz, hogy elmenjen a helyszínről és a további veszekedést és dolgokat ne hallgassa ki. Gyűlölöm ezeket az embereket, hiszen a magánéletm magánélet. Semmi köze nincs hozzá.
- Mondtam már párszor, hogy rúgd ki azt a némbert! Gyűlölöm, hogy mindenbe beleüti az orrát, és hogy kihallgatja állandóan a beszélgetéseinket! – dorgálom meg, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, majd hogy szavaimat nyomatékosítsam, megrázom teljes erővel, a karjánál fogva. Ha nem válaszol lassacskán, esküszöm az istenre, hogy a haját is tövestől tépem ki…
Bassza meg…