Jannelyn Crystal Skye

Jannelyn Crystal Skye
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •


°~ blunderer artist~°

❝ Every artist dips his brush in his own soul, and paints his own nature into his pictures.❞
H.W. Beecher

Teljes név; Jannelyn Crystal Skye
Becenév; Lyn, Crys, Jane, Janney
Születési hely, év; 1979. január 14.
Kor; 21
Nem; nő
Oldal; *picit értetlenül néz* milyen oldal?
Vér; 0 rh negatív, miért?? *még mindig nem érti*
Csoport; *árnyalatnyi gyanakvással a hangjában válaszol* az oviban a szivárványvirág csoportba jártam, a fősulin pedig a G-sek csoportját erősítettem (g, mint grafikus) ami vicces, mert az utóbbi években szinte csak festek. A rajzolás inkább a munkám...
Háza; London Belgravia nevű negyedében nőttem fel, de a mostani lakásom a Bloomsburyn van
Évfolyam; épp most végeztem a fősulin.

szeret; rajzolni, festeni, zenét hallgatni, a jó humorú embereket, a nyugalmas estéket, olvasni, a barátaimat, a vicces mintájú zoknikat (amiket nem párban hordok) a jégkrémet, a belga csokit, az orchideákat, sétálni, teaházba járni, régi filmeket, színházba járni, focimeccset nézni a tévében (a stadionok nekem túl zajosak, de egyébként hajrá Chelsea!), biciklizni, környezetkímélni,
nem szeret; veszekedni, vitázni, hangoskodni, diszkóba járni, a részeg embereket, az erőszakot, a hazudozókat, a hűtlenséget, a rosszindulatú embereket, a pletykás embereket, a böhömnagybenzinzabálókörnyezetszennyező autókat
mumusa; azaz, a félelemem? van néhány… a bogarak, a szüleim halála, és hogy egyedül kell leélnem az életem
Edevis-tükre; kinek a tükre? *teljesen értetlenül néz, majd a felvilágosítás után válaszol* hát, szeretném, ha elismernék a munkáimat, a tehetségemet, és szeretném megtalálni a másik felemet.
titkai; sajnálom, de a titok csak akkor titok, ha csak egy ember tud róla. Az enyémeket inkább megtartanám
patrónusa; a főiskolai digitális rajz tanárom, Levy prof, aki mindig tartotta bennem a lelket, amikor magam alatt voltam, és nem hittem benne, hogy igazi művész lehetek. Ő segített elintézni azt is, hogy az első kiállításom létrejöjjön.

Egyszerű embernek tartom magam. Nem vagyok nagyvilági nő, mint az anyám, és törtető sem, mint az apám. Elég visszahúzódó személyiség vagyok, szeretek a háttérből figyelni, hogy aztán később nyugodtan megemészthessem, helyre rakhassam magamban a szerzett infókat. Nem szeretek hangoskodni, nem vagyok egy társaság középppontja emberke, sem partygirl. Nem nagyon szeretek bulizni, inkább a csendesebb helyeket kedvelem, és az alkohol helyett a teára szavazok. A konfliktusokat kerülöm, ha nem elég fontos számomra a dolog, inkább nem vitázom rajta. Sokan naívnak tartanak, mert meglátom a jót az emberekben, és hiszek bennük, amíg be nem bizonyosodik, hogy nem érdemlik meg. Én nem szeretem ezt a szót, szeretném azt hinni, hogy nem naív, csupán jóindulatú vagyok. Nincs sok barátom, de értük bármit megtennék, ők a pótcsaládom, a bizalmasaim, a mindenem. A szüleimet nagyon szeretem, de a kapcsolatunk inkább távolinak mondható, mivel nem igazán vagyunk egy hullámhosszon. Sok csalódást okoztam nekik, amit egy ideig megpróbáltam jóvá tenni, de mára rájöttem, hogy lehetetlen, mivel sosem leszek az az ember, akiről ők álmodoztak. . Egyébként egy hihetetlenül kétbalkezes, ügyetlen ember vagyok, akinek a közelében vétek törékeny dolgokat hagyni. Képes vagyok olyan dolgokat felrúgni, amik soha senkinek nem kerültek még láb alá, beleütközöm olyan tárgyakba, amelyek nagyobbak, mint egy hűtőszekrény, és felborítok, kiborítok, elejtek mindenféle dolgot, ami a kezem ügyébe kerül. A kétszáz éves családi kristálykészletet hiányzó darabjai mind az én lelkemen száradnak, és anyám kedvenc kínai vázáját is én törtem el. Ha nem szégyellném, csak műanyag dolgokat tartanék otthon, és a bútorok kiálló sarkait is bababiztossá tenném, mert a kék-zöld foltokat már nagyon unom. *kissé zavartan felnevet, majd hozzáteszi:* na jó, egy kicsit eltúloztam a dolgot, de így talán nem tűnök majd olyan unalmasnak. *kicsit elpirul, miután rájött, hogy ez sem kevésbé kínos mint az eltúlzott jellemrajz*

Vágjunk a közepébe, vagy kezdjem azzal, hogy megszülettem? *kérdezi a riportertől, majd kényelmesen elhelyezkedik és mesélni kezd*

1979-ben születtem Londonban, egy olyan családba, amiért valószínűleg sokan irigyelnek. Persze csak azok, akik csupán a gazdagságot, a fényűzést látják, na meg az apám arcképét a leggazdagabb britek toplistjának elején. Valójában azonban semmi irigylésre méltó nincs benne. Hiába vett körül a gazdagság és a luxus, mindig is egyedül éreztem magam. Anyám helyett a dadusom tanított meg járni, beszélni, és szinte minden másra is. Apám helyett a sofőrünk mondta reggelente az iskola előtt, hogy vigyázzak magamra. A nagyim vagy a házvezetőnő sütötték a szülinapi tortámat, és volt úgy, hogy a szüleim nélkül fújtam el a gyertyákat. Tudom, hogy nagyon szeretnek, de sosem éreztem igazán. Azt viszont igen, hogy mennyire nem szeretik egymást. Folyton a vitázásból, veszekedésből álltak ki, sosem volt csendes a ház, ha mindketten otthon voltak. Ami persze közel sem volt olyan gyakori, mint az normális lenne. A gondjaimat, örömömet, bánatomat a dadusom hallgatta, amíg kicsi voltam, aztán később már ő sem. Inkább megtartottam magamnak, vagy kirajzoltam magamból. Hamar kiderült, hogy ez az, amiben igazán jó vagyok. Már az óvodában is felfigyeltek a tehetségemre, ezért a szüleim olyan iskolába írattak be, ahol tovább fejlődhettem. A középiskolai évek nagyon nehezek voltak számomra, mert nem voltam olyan, mint a többiek. Nem jártam el velük bulizni, mert a hangos zene és az alkohol sosem volt az én világom. Nem jártam ki velük a szünetekben cigizni, mivel eszembe sem jutott ilyesmivel mérgezni magam. Helyette könyvtárba, színházba és sétálni jártam, ami a gazdag gyerekek körében inkább kényszer volt, mintsem valódi kikapcsolódás. Egyetlen igazi barátot találtam a sok felszínes emberke között, aki ma is a legközelebb áll hozzám. Anne olyan nekem, mintha a testvérem lenne. Igaz, az utóbbi évet Amerikában töltötte, de a kapcsolatunk épp olyan szoros, mint azelőtt volt.

A középiskola elvégzése után én mindenképpen a művészeti fősulira akartam jelentkezni, amiből otthon családi botrány keveredett. Apám mindenképp az üzleti irányvonalat javasolta, anyám szerint pedig jogásznak kellett volna tanulnom. Mindkét szakma annyira távol áll tőlem, mint Charlie Chaplin Mr Beantől. Mindegy. A lényeg, hogy sok-sok vita, könyörgés és fenyegetőzés után megengedték, hogy én döntsek a saját sorsomról. Így aztán a művészeti főiskolán szereztem diplomát. A szüleim majdnem belehaltak, mikor megtudták, hogy még csak be sem adtam a jelentkezésem az Oxfordra, hanem egy szinte névtelen iskolát választottam. Nem akartam minden időmet a gazdag, elkényeztetett úri fiúk és lányok között tölteni, ezért döntöttem így. Nem bántam meg. A fősulin találkoztam életem szerelmével (legalábbis akkor ezt hittem), Jason Kerryvel, akinek legelőször a fotói bűvöltek el, majd pedig a kedvessége, figyelmessége. De sajnos később rá kellett jönnöm, hogy ő valójában nem az, akinek mondja magát. Mint kiderült, a családom pénzét, és a nevemet jobban szerette, mint engem. Hónapokig keseregtem miatta, és úgy éreztem, kitépte a lelkem egy darabját, de akkoriban születtek a legjobb képeim. Sok közülük itt lóg a galéria falain.

Aztán pedig találkoztam valakivel, akiről azt gondoltam, talán helyrehozhatja, amit Jason eltört bennem.
Fred teljesen más, mint Jason. Tényleg kedves, figyelmes és bármikor képes volt megnevettetni. Egy teaházban találkoztunk, ahol nem meglepő módon nyakon öntöttem szegényt egy csésze teával. Szegény, rendesen meglepődött. Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen belépő után az ’áldozat’ igyekszik minél hamarabb kívül kerülni a hatótávolságomon, de nem így történt. Kellemesen elcsevegtünk, és újabb találkát beszéltünk meg. Nagyon megijedtem a saját érzéseimtől, mivel úgy éreztem, máris kötődöm Fredhez, ami egyáltalán nem tűnt normálisnak. Főleg azok után, ami Jason-nel történt. Sokáig halogattam a következő találka időpontját, mert megpróbáltam helyre tenni magamban az érzéseimet. Sőt! Eleinte úgy gondoltam, jobb lenne, ha távol tartanám magam tőle, mert úgyis csak csalódás lesz a vége, és az nekem megint nagyon fájni fog. De végül mégsem tudtam ezt megtenni. Többször is összehozott minket a véletlen, a sors vagy valami tréfás kedvű isten, és én végre hajlandó lettem volna utat engedni az érzéseimnek. Valahol mélyen mindig is éreztem, hogy Fred körül van valami titok, valami rettentő furcsa, megfoghatatlan rejtély, ami érdekes módon inkább vonzott, mint taszított engem. De végül a sors úgy hozta, hogy ő is azok táborát erősítse, akik eljátszották a bizalmam. Fred, úgy egy évvel ezelőtt se szó, se beszéd, felszívódott. Eltűnt, épp, mikor már kezdtek jól alakulni a dolgaink. Ismét összetörtem egy kicsit, és megint sikerült néhány igazán jó képet összehoznom. Azokat ott *mutat a galéria északi fala felé, ahol csupa vörös és lila színekben játszó festmény lóg.* Tudja, a vörös a dühöt, a lila pedig a csalódottságot hivatott megmutatni. Én pontosan ezt éreztem akkoriban. Most kicsit más érzések kavarognak bennem, és főleg a félelem fekete és barna tónusai uralják a képeimet. Ami nem is csoda, tekintve, hogy milyen szörnyűségek történtek a városban az utóbbi hónapokban. Borzalmas.

Most egyedül lakom egy kisebb stúdiólakásban a Bloomsburyn, amit a szüleim vettek nekem és grafikusként keresem a kenyeremet. Emiatt kicsit kevesebb időm jut a valódi alkotásra, de nem bánom. Igyekszem megmutatni a szüleimnek, hogy képes vagyok az önállóságra. Még akkor is, ha le kellett mondanom a luxusról ezért.

Kedves Jannelyn!
Igazán érdekes kis karakterlapot hoztál nekünk, bár elsőre nekem se volt tiszta a dolog végül rájöttem, hogy megérkezett végre az első tudatlan emberünk is ^^ Tudod már mihez kezdesz magaddal a varázslók között pici lány?