Harry James Potter

.:Adatok:.

Teljes név; Harry James Potter
Becenév; Harry
Születési hely, év; Godric’s Hollow, 1980. július 31.
Kor; 18 éves
Nem; férfi
Oldal; Jó
Vér; félvér
Csoport; Varázsló
Háza; Griffendéles voltam – bár nem végeztem el a hetedévet
Évfolyam; kérdésesebb nem is lehetne

.:Jellem:.

szeret; Ginny & az Odú & kviddics & Ron & Hermione & napfény
nem szeret; Voldemort & halálfalók & Malfoy & Malfoy & Malfoy
mumusa; egy dementor
Edevis-tükre; Magamat látom a családom körében – néhány éve pedig Ginny is helyet kapott a képen.
titkai;
& egyszer Marge néni kutyája felkergetett egy fára
& hobbyként szívesen foglalkoznék gasztronómiával – de nemhogy időm, konyhám sincsen manapság
& olykor már leteszek arról, hogy valaha is sikerülhet legyőzni Voldemortot
patrónusa; szarvas, mint apámnak
személyisége; Makacs vagyok és robbanékony. Általában nem tágítok a célomtól, amíg meg nem valósítom. A tanulás területén sokszor akadályokba ütközöm, melyeket leginkább a lustaságomnak – amire Hermione mindig igen sikeresen rámutatott – és a kviddicsnek köszönhetek. Egyébként a baj talál meg engem – állandó jelleggel – sosem én keresem azt. Nyitott vagyok az újdonságokra, kíváncsi természetem gyakran kever veszélyes helyzetekbe, amikből aztán legtöbbször sikerül kimásznom. Hosszú hónapokba telt, mire az egoizmusomat vissza tudtam szorítani, legalábbis ötödévben nagyon szégyelltem magam miatta.
Egyébként rendelkezem a griffendéles diákok alaptulajdonságaival. A családom – jelen esetben Weasley-ék – és a barátaim állnak a szívemben az első helyen, a szeretteimért bármire képes vagyok és riaszt a gondolat, hogy mások az életüket kockáztassák értem. Amikor épp nem a dühkitöréseim miatt voltam büntetőmunkán a társaim úgy gondolták, egész elviselhető vagyok. Vagyis… remélem, így gondolták és ez nem csak a hírnevemnek szólt.
Nem vagyok naiv, nehéz becsapni engem. Az évek során megtanultam, hogy megéri előbb kérdez, aztán átkoz típusnak lenni. Állhatatosságom gyakran a magánéletemben is megmutatkozik. Utálom a felhajtást, ha mindenki engem bámul. Nem vagyok holmi cirkuszi látványosság… csak Harry vagyok. Simán Harry.

.:Külső:.

hajszín; fekete
szemszín; smaragdzöld
alkat, stílus;
„ Minek a konstellációja alatt?”
„ Hát a Szaturnusz, a Szaturnuszé alatt! Erre utal sötét hajad, közepes termeted, hányattatott sorsod. Szinte biztosra veszem, hogy tél közepén születtél.”
„ Nem. Júliusban születtem.”
Tehát. Mint azt Trelawney professzor oly ékesszólóan kifejtette az iskolai éveim alatt, közepes magassággal, erős csontozattal, szikár alkattal rendelkezem. Életem egyik legnagyobb problémája lehetne a magasságom, ha muglik közt élnék, de jelen helyzetben nem hiszem, hogy kosárcspatot megszégyenítő centiméterekkel könnyebben legyőzném Voldemortot.
magasság; 168 cm
tömeg; 70 kg
különleges ismertető jel; A sebhelyem, a szemüvegem… öhm, én magam úgy összességemben, ami nem kicsit zavaró.
pálcája; 11 és fél hüvelyk, magyalfa, Fawkes tollával bélelve
play by; Daniel Radcliffe

.:Család:.

Apa; James Charlus Potter - elhunyt
Anya; Lily Evans Potter - elhunyt
Testvérek; egyke vagyok
Egyéb hozzátartozó;A keresztapám, Sirius Black ide tartozik. Évekkel ezelőtt hunyt el. Azóta vágyok megbosszulni Bellatrix Lestrange-n, azt amit elkövetett.
A legjobb barátaim, Ron és Hermione. Rájuk mindig számíthatok, bármerre is sodorjon az élet. Hámunk kapcsolata olyan mélyen gyökeredzik, hogy képtelenség megérteni, míg Te magad meg nem látod. Természetesen vannak nézeteltéréseink – az utóbbi időben viszont már csak vissza szeretném kapni őket, hiszen fogalmam sincs, merre járnak.
Rajtuk kívül ott van a Weasley család, akiket családomként szeretek. Így belegondolva több testvérem is akad, legalábbis ha a fiúkat számítjuk. De van valaki, aki egy teljesen más kategóriába sorolható.
Ő Ginny. Hónapok óta nem láttam, s mikor elváltunk még biztos voltam benne, hogy egy napon újra együtt leszünk. Nem tudom elképzelni az életemet nélküle. Úgy érzem, Ő az, akit igazán szeretek, még akkor is, ha talán mérföldek választanak el és fogalmam sincs, hol van. Csak arra vágyom, hogy boldog legyen. Ha szükséges, hát nélkülem. Hiszen nem vagyok számára egy életbiztosítás…
Háziállat; Volt egy hóbaglyom, Hedvig, akit mg Hagridtól kaptam. Ő is életét vesztette, mikor engem védelmezett így már ő sem maradt nekem.

.:Létezés:.

A ház kerítésén jól láthatóan fogott az idő vasfoga. A festék lepattogzott, a zsalukat kitépték, mintha rendeltetésük szerint fél oldalas lógásra lennének ítélve. Az utca többi házához képest szomorú, félig romba döntött kártyavárnak tetszik. Én mégsem merek közelebb menni. Nem merek, mert gombóc van a torkomban és tudom, mit kockáztatnék ha megtenném. Talán van valaki odabent. Talán Voldemort számított erre. Miért ne számított volna? Hiszen ez mindkettőnk számára fontos hely, ha nem a legfontosabb.
Mikor utoljára láttam, esett a hó. Még tisztán emlékszem Hermione aggodalmas pillantására, a hajára, ahogy az arcomhoz ér, miközben a vállamra hajtja a fejét. Akkor mindketten elveszettek voltunk – de legalább együtt vesztünk el! Most fogalmam sincs, hol van, pedig Hermione olyan, mintha a nővérem lenne. Megesz a rettegés. És aggódom érte.

Mikor itt jártunk, egyedül voltunk. Rám egy gyönyörű, vöröshajú tündér várt valahol messze, akiért képes voltam hinni a feladatomban. Ugyan akkor Hermione minden pillantása eszembe juttatott egy barátot, aki átgázolt mindkettőnkön és sutba vágott mindent, amit fontosnak tartottunk. Ron.
Mindketten másként csalódtunk benne. Szánalmasan gyengének éreztem magam, mert nem tudtam, mivel vigasztaljam Hermionét, aki a soha-ki-nem-mondott-szerelmüket siratta – én pedig a legjobb barátomat. Azóta viszont sok minden megváltozott.
Nem… ez így nem igaz. Minden megváltozott.

Mennyi mindent befolyásolhat egy döntés. Voldemort engem választott. Engem jelölt meg egyenrangúként anno, tizenhét évvel ezelőtt. Ezért levesztettem a szüleimet, az esélyemet arra, hogy normális környezetben nőjek fel. Tizenegy évemet úgy éltem le, mint rongy, akire senki rá se hederített. Megtűrt voltam, de nem szerettek. A Roxfortban nyílt föl a szemem arra, hány féle arca is lehet ennek az érzésnek.
Ott volt Dumbledore, aki terelt az utamon, mégsem hallottam tőle soha semmi konkrétat. Máig összeszorul a kezem a dühtől, ha arra gondolok, milyen semmitmondó instrukciók alapján bíztam benne. Harry, tégy kockára mindent értem, de ne félj, bízz a szavamban. Egyelőre nem mondhatok semmit, hiszen még kisfiú vagy, meg kell értened.
Miért?! Miért kellett volna megértenem?! Tessék, íme az eredménye. Sosem voltam biztos semmiben, így önmagamban sem – elmenekültem, hogy egyedül fejezzem be, amit Dumbledore elkezdett! De mi van, ha Aberforthnak talán igaza volt? Nem ismertem őt… nem akarta, hogy megismerjem…

Furcsa érzés visszagondolni a gondtalanabb évekre. Ilyenkor mindig ráébredek, milyen hálátlan is vagyok. Magára hagytam mindenkit. Most az egész világ tudja, mit ér a bátorságom! Mit érek én. Nos, már magam sem tudom.
Pedig ez így nem játék.
Tudom, hogy nem kéne… de mégis… a lépteim automatikusan visznek egyre beljebb, a kertkapu csikorogva adja tudtomra, milyen mély kegyeletsértést is követek el a rég érintetlen házzal szemben. Nem figyelek fel rá. Ennyit megengedhet a világ nekem.
Az előszobában századokat megszégyenítő por ül. Por és sötétség. Egy emlék sem villan belém élesen, mintha csak arra várnának, mikor adom fel a szerencsétlen küzdelmet a múltammal. Cipők sorakoznak az ajtó mellett, rendbe szedve. Groteszk gondolat suhan át az elmémen.
Olyan, mintha még mindig laknának itt! Olyan, mintha még nem halt volna ki teljesen… fából készült cipősszekrény áll közvetlenül a fogas mellett. Mintha csak én hiányoztam volna innen.

Az átok láthatóan nem érintette a ház többi részét, csupán a gyerekszobát. A pálcámat előreszegezve fényt gyújtok a konyhában – apró pontnak tűnik csupán az éjszakai sötétségben – és így szemlélődöm tovább. A torkom elszorul minden kis lépésnél, amit a ház szívében teszek. Nincsenek emlékeim erről a helyről. Sosem volt az otthonom igazán. És mégis az. Mégis úgy érzem, hazaértem. Nem a megbűvölt sátorba, ahol maximum Phineas Nigellus portréja lehet a társaságom!
Elképesztő érzés. A konyhakövet ellepi a kosz, épp mint a pultot, a szekrényeket… tizenhét év minden mocska rárakódott. Fáj. Úgy, mintha a saját két kezemmel építettem volna ezt a házat. Kötődöm hozzá, bár tudnám miért.
A talpam alatt recseg a lépcső, ahogy az étkezőből a nappaliba áthaladva elindulok fel a rozoga fokokon. Recs-recs. Olyan, akár egy gyönyörű dalban kontárkodó gyerek, aki xszilofonon próbálgatja a tehetségét.
A szüleim hálószobáját azonnal felismerem. Biztos vagyok benne, ha nem ülne rajta szürke porréteg épp azt a tiszta, bohókás eleganciát és vidámságot tükrözné, mint amit a Merengőben mindig láttam, valahányszor a szüleimet néztem. Nem engedek a csábításnak, nem kezdek kutakodni a szekrényekben, az ágy alatt… tudom, bármit is találnék, az csak kérdéseket vetne fel bennem. Mi lett volna, ha…
Ez pedig veszélyes.
Nem szabad ezen rágódnom…

… ha akkor este Voldemort nem engem választ, a szüleim ma is élnének. Fordulhatnék hozzájuk bármivel.
… minden este hangos szóváltásokat folytatnék apámmal olyan csip-csup dolgokról, minthogy melyik hajtó teljesít éppen jobban az aktuális ír csapatban.
… épp olyan kelletlenül raknék rendet a szobámban anyám felszólítására, mint Ron tette mindig, a Mrs. Weasley kérte.
… túl lennék a tizenhetedik születésnapi ünnepségemen is, ami igazi ünnepség lett volna! Nem holmi félrecsúszott diadalmenet Vernon bácsi zoknijával – hanem tortával és a barátaimmal. Nem nagy, egyszerűen csak örömteli.
… lenne egy testvérem. Ebben biztos vagyok. Talán egy húgom, akit megtanítanék mindene és vigyáznék rá, mint a szemem fényére! Ronnal egymás szavába vágva ecsetelnénk, milyen borzasztó látni, hogy a fiatalabb lánytestvérünk fiúkkal veszi körül magát és a RAVASZ-ok helyett ellenátkokat és rontásokat tanulnánk miattuk.
… nem Chonál kellett volna megtapasztalnom, mit kezdjek a lányok lelkével. Apa elmagyarázta volna.
… hamarabb megállapodok Ginny mellett. Bizonytalan életemben sosem gondoltam rá, hogy valóban szerethet engem egy lány, mivel sosem voltam pasi alapanyag, ahogy mondani szokták. Én mindig Hős voltam – ezek a pletykák éltek rólam, a hozzám közeledő lányok pedig ezt szerették. Nem engem. Nem úgy, mint Ginny. Őt pedig későn vettem észre.
… Sirius még ma is élne és miközben anyát megőrjítené azzal, hogy folyamatosan kutya alakban fut össze vele a házban, mi jót derülnénk rajta. Számára nem lenne súlyos kényszer, vasálarc az animágia többé. Adottság lenne – és áldás.
… sokkal kiegyensúlyozottabban gondolnék a jövőmre. A legnagyobb problémám az lenne, hogyan kérjem meg Ginny kezét – és hogyan védjem ki a Weasley fiúk átkait, ha szükségem lesz rá.
… azt hiszem, boldog lennék. Nagyon boldog.

És tessék. Mégis megtettem.
A gyerekszobámban állok. Az egyik falat kiszakította Voldemort visszapattanó átka, így az egész helyiséget hűvös, késő őszi szellő lengi be. Árulkodóan megborzongok, ahogy tekintetem a kiságyra siklik.
Egykor a szüleim talán azt remélték, hogy majd az unokájukat is ebben fogják ringatni. De ha most látnák a fiukat, ilyen gyengén és szánalomra méltón, talán nem bánnák, hogy nem érték meg ezt a percet…
És ez fáj a legjobban. Hogy cserben hagytam a szüleim emlékét, a barátaimat, mindenkit… az egész varázsvilágot, hogy Voldemort lelkének darabjaira vadásszak! Egyedül.
Na és mi lesz, ha nem sikerül…?