Shawn Lachance

Shawn Lachance
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •


°~ • the charming teacher • ~°

❝ Always be the first. ❞

szeret; mágia, család, olvasás, kviddics
nem szeret; Bagoly Berti féle mindenízű drazsé, aurorok, család
mumusa; szerelem
Edevis-tükre; szeretne íróként híressé válni, de ezt még senkinek nem vallotta be
titkai; Van pár.
patrónusa; farkas
személyisége; Meglehetősen határozott, sőt, makacs. Amit egyszer a fejébe vesz, annak úgy kell lennie. Ha nagyon akar valamit, azért szinte bármeddig képes elmenni. Emellett okos is, ravasz, sokat olvas, szeret tájékozott lenni, legyen szó bármiről. Ha számára fontos dologról van szó, nem ismer tréfát, más esetben azonban sokszor komolytalan. Szeret megviccelni, megtréfálni másokat. Sőt! Szívesen tesz másokat nevetség tárgyává. És hála az eszének, jól is megy neki. Ezért is volt az iskolában is egyike a legnépszerűbb diákoknak. Na meg azért, mert kviddicsezett, már harmadéves korától terelő volt. Mindezek mellett természetesen neki is van egy érzékenyebb oldala, de azt csak kevesek ismerik. Tanárként jófej és engedékeny, mivel ő is fiatal még, és nemrég került ki az iskolapadból. Elnéző, kivéve ha a diákok tiszteletlenül viselkednek vele. Azt nem torelálja.

Ujjai ütemesen dobolnak az asztalon a füzet mellett. Kifelé bámul az ablakon el-elmerengve. Maga sem tudja, miért is döntött úgy, hogy papírra veti élete fontosabb elemeit. Akkor jó ötletnek tűnt, hisz ha író akar lenni, elsősorban a saját érzéseit kell megtanulnia megfogalmazni. Most azonban egy halva született ötletnek tűnik az egész. Immár harmadszor mártja tintába a tollát, és feltett szándéka, hogy ezúttal írni is fog valamit.

A nevem Shawn Lanchace. Sötét varázslatok kivédését tanítok a Roxfort Boszorkány és Vará...

Kitépi a lapot, összegyűri, majd egy unott mozdulattal a háta mögé dobja. Unalmas. Maga sem érti, hogy lehet ennyire unalmas, hisz az élete alapjában véve nem egy szürke, semmit mondó történet. De egyszerűen nem tudja, hogyan kezdje.

Mind kezdjük valahol. Mind elkezdjük valamikor ezt az életet. Mind elindultunk valahogyan ezen az úton. De vajon melyik az a pont, ahol tényleg mi magunk tesszük meg az első önálló lépésünket? Amikor először megtelik a tüdőnk oxigénnel, majd fájdalmasan beleordítunk a világba, jelezve, hogy megjöttünk? Vagy amikor kimondjuk az első értelmes szavunkat? Esetleg amikor első ízben tudatára ébredünk a létezésünknek? Na és ez mikor van? Amikor utolér bennünket az első csalódás? Vagy amikor először érezzük igazán egy ölelés melegségét? Amikor eldöntjük, hogy csillagászok akarunk lenni, vagy épp kviddics bajnokok a kedvenceink után, és elkezdünk harcolni az álmainkért?
Folyamatosan úton vagyunk, már ki tudja mióta, de ez az út folyton elágazik, folyton kanyarog. Egyszer gyönyörű, füves, napsütötte mezőkön járunk, máskor havas, jeges meredek lejtőkön kaptatunk felfelé, és minden második lépés után visszacsúszunk. Néha le is ülünk pár pillanatra. Nem azért, mert meg akarjuk szemlélni a tájat. Csak mert úgy érezzük, nincs értelme tovább menni. Már nem látjuk a célt.
Én akkor veszítettem el először a célt, amikor Sylvia élettelen testét öleltem magamhoz. Egy gazdag és befolyásos család sarja vagyok, egy hangsúlyozottan aranyvérű családé. A nagyapám, Jean Claude Lachance még huszonévesen a nyakába vette a világot, ott hagyta a francia szülőföldjét, majd áttelepült Angliába. Fekete mágiával megbűvölt tárgyakkal, főképp ékszerekkel kereskedett. Francia honban ezt nem igazán értékelték, de itt igencsak szépen megszedte magát. Nekünk, gyerekeknek úgy beszéltek róla, mint olyasvalakiről, akire nagyon büszkének kell lennünk. Furfangos észjárású és határozott volt az öreg. Ha valamit egyszer a fejébe vett, azt meg is valósította. Azt mondják, ebben rá ütöttem. Anyám családja is befolyásosabbak közül való volt. Aztán a szüleim jól egymásra találtak, és hála a neveltetésüknek, tökéletesen egyetértettek Voldemort nézeteivel. Az aranyvérű a jó, a sárvérű undorító. Ezt mi is így tanultuk. Így nőttünk fel a bátyámmal és az idősebbik húgommal, de a kisebbeket is hasonlóképpen nevelik. Edmunk, Miranda és én már a roxforti időkben halálfalónak álltunk. Ez így volt rendjén. Ezt várták el tőlünk, nekünk is így volt a természetes.
Aztán megismertem Sylviát. Félvér volt. A család nem nézte jó szemmel a kapcsolatunkat. Ez nem érdekelt minket. Alig töltöttük be a húszat, amint munkát kaptam az Abszol Úton, összeházasodtunk. Boldogabb voltam, mint valaha, és egyre kevésbé érdekelt mindaz a hülyeség, amivel addig a fejünket tömték. Aztán egy végzetes napon aurorok támadtak ránk. Tőrbe csaltak minket három halálfaló társammal. Kettő közülük meghalt, és velük együtt az én teljesen ártatlan feleségem is.
Egy időre elborult az elmém, és veszedelmesebb lettem, elsősorban az aurorok számára, mint a legőrültebb halálfalók. Aztán lassan alábbhagyott a bosszúszomjam, és másmilyen hadjáratba kezdtem. Voldemort elbukott, de a hívei, akik az ő nézeteit vallották, még itt vannak, és jobban közéjük valónak érzem magam, mint valaha. De ahhoz, hogy hatalmunk kiteljesedjen, okosabbnak kell lennünk. Ezért úgy döntöttem, beépülök abba a közösségbe, mely a jövő generációk gondolkodását meghatározza. Így kerültem a Roxfortba.
Közben nemrég megismertem egy fiatal lányt is. Nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy milyen hatással is van rám. Nem komoly a kapcsolatunk, és nem is lenne szabad, hisz egyrészt a diákom, és csak nem rég lett nagykorú. Másrészt egy jó barátom unokahúga. Mégis... mostanában ő az egyetlen, aki mellett úgy érzem, önmagam lehetek...

Pff. De nyálas. És annyira semmitmondó az egész. Egy újabb papírsercegéssel ez a pár sor is gyűrötten végzi a szemétkosárban...

Kedves Shawn akarom mondani Lachance prof. úr
Éééés, végre, még egy professzor Tanár úr *szalutál* azért maga is tudja, hol keresse a bajt, tanár-diák kapcsolat? Ejej... Én azt ajánlom vigyázzon ^^
Ettől függetlenül, nagyon tetszett az előtörténet, szeretem az olyan szerepjáték példákat amibe bele csempészi a családi történetet is Teháát akkor;