Hermione Jane Granger

HERMIONE JANE GRANGER
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •


Miss know-it-all

❝ Tanulj a tegnapból, élj a mának és reménykedj a holnapban. A legfontosabb azonban, hogy ne hagyd abba a kérdezést ❞

Mindennek nevezhetsz, de tudatlannak, ostobának, tájékozatlannak, információ hiányosnak semmi esetre sem. Tény, hogy én vagyok az egész Roxfortban a legokosabb boszorka, ahhoz képest, hogy mugli szülők gyermeke ként jöttem a világra. Hogy ezt miért tudom ilyen biztosan? Nem egyszer voltam már iskola első, ezzel magam mögé utasítva olyanokat, mint a hollóhátasok önelégült népe, vagy a mardekárosok gyöngyszemei, példának okáért Draco Malfoy. Valamiért mindig is lobogott bennem a versenyszellem, az éhség a tudásra, az olthatatlan szomj a tudás irányába, és a töretlen vágy a könyvek iránt. Talán azért, mert nagyon könnyen tanulok tudom kihozni magamból a maximumot. Persze nekem is vannak gyengéim, példának okáért a kviddics, amitől irtózom, és az ezzel járó magasság. Mindig volt bennem valamiféle makacsság, ami miatt ki tudtam tartani elveim mellett és bebizonyítani, hogy nekem csak igazam lehet, de ha hibázok, képes vagyok beismerni. Nem vagyok öntelt, fennhéjazó, beképzelt, csupán tisztában vagyok azzal, mennyire jó agyam van. De persze ezt nem kötöm mindenkinek az orrára, csak azért fitogtatom tudásom, hátha alkalmam nyílik rá, hogy bezsebeljek egy kis dicséretet. Mert az kinek nem esik jól?!
A barátaimért és a rokonaimért mindenre képes vagyok. Megvédem őket történjen bármi, és kockára teszem a saját épségemet, ha arról van szó, hogy őket meg tudom menteni valamitől. Nem riadok vissza semmitől, ha róluk van szó. Talán túlgyorsan kapom fel a vizet, de ez még belefér. Kell valami hiba a jellemembe.
Ettől függetlenül érzékeny lelkületű vagyok, és könnyen megtörök. Sajnos néhány mardekárost ezt párszor már kihasználta, és láttak sírva elvonulni, megaláztatottságtól remegve. Nem szégyellem a könnyeimet, csak előttük.

Hozott:
- Ha el akarsz hagyni, hagyj el azonnal, ne ha már végzett ezer törpe bánat; de rohamozva jöjj: kóstoljam, ó jaj, a legkeserűbb ízt, mely éri számat; és semmi lesz a gond, ha rám pereg, ahhoz képest, hogy elveszítelek - hangzottak fel számból Shakespeare versének néhány idézett sorai. Bármennyire is nem akartam beleélni magam a sorok közé sűrített értelmezésbe, sikerült. Túlságosan is átadtam magam annak, az érzésnek, ami néhány éve is a hatalmába kerített és megdöntött. Megdöntötte a bennem felépített dominó sor első elemét, ezzel tönkre téve a játékeszköz mögött hosszú sorokban felépített múltrészt. Annyira szép lett volna, ha amit egyszer már hagytunk a porba vészni, azt nem izgatnánk fel újra, s újra, se nem éreznénk ugyan azt a kínzó gyötrelmet, mint az első alkalommal. De ilyen nincs. A dominó sem egyszer dől el, s nem egyszer állítják fel. Megszámlálhatatlan alkalommal húzza fel egy kéz egyenes, vagy éppen kanyargó sorokba, hogy miután ledöntötte a játékot, újra kezdje az építést. Talán így működnek az én érzéseim is. Mindig lesz valami, vagy valaki, aki újra felépíti bánatomat, aki újra megsebzi szívemet feltépve a leheletnyi finom anyagot, mely azodáig elfedte a mély, még-még újra vérző sebhelyet, amit egy férfi iránt táplált reménytelenségbe hajszolt szerelmi emlék okozott.
De annak a férfinak miért nem kell újra felépíteni mindazt maga körül, amibe én beleléptem? Neki miért olyan könnyűek még ma is azok a napok, amikor én úgy, érzem, legszívesebben megbolondulnék? Mikor a fájdalom a tetőfokára hágva kicsavar belőlem néhány kellemetlen élményre ejtett könnycseppem klónját, vagy a semmi máshoz vissza nem vezethető hang csendül fel, az a tekintet vési beléd újra szenvedélyes karmait, melynek leple egyszer már karcolást ejtett arcodon. Azt ő nem tudja elviselni, mert nem volt ott az idő, hogy megeddze. Neki nem kellett felkészülnie, mert nem érték hirtelen a könnyek, nem jöttek úgy a változások, mint az időjárás. Számára minden könnyebb volt. S bármilyen hihetetlennek is hathatott, örültem neki, hogy ilyen jól ment annak, aki iránt a szerelem ellentétes érzéseit kellett volna táplálnom, én még is inkább mellette érveltem.
S hogy miért olvastam a verset? Miért ültem a hajó fedélzetén, s vetettem hátamat a korlátnak, mely megóvni próbált a fagyos tengervíztől? Mert itt lehettem a legmesszebb Darren Rochestertől. Attól a férfitól, aki az én dominómat állította fel már oly sok alkalommal, majd döntötte le az egész sort.
Itt valamelyest biztonságban lehettem a rám törő gondolatoktól, itt a fizikai fájdalomra, a csontomig hatoló hidegre kellett koncentrálnom, s arra, hogy össze-összekoccanó fogsoraim miatt le ne harapjam nyelvemet, vagy ne kezdjem ki alsó ajkam puha felületét. Ez volt, ami ott és akkor megnyugtatott, meg persze a szám szélébe biggyesztett cigaretta, aminek füstje lassan, gomolygó felhővé alakult arcom előtt, majd az elsuhanó széllel táncra kelve tovább állt. A csalárd, ez is itt hagyott – gondoltam minden alkalommal, miután kifújtam a füstöt, s figyeltem, ahogy az ég felé távozik. Néha gyorsabb ütemben emeltem számhoz, máskor egész lassan, szinte már a kívánattól kiéhezve vettem magamhoz a dohányt, szívtam bele, ezzel megadva testemnek, amiért remegett, a nikotint. Ha nem tartottam volna kezeim között azt az idétlen verses kötet, amelynek most a száznegyvenkettedik oldalán jártam, s a lap közepe tájáról nem olvastam volna fel a nem régiben hangosan felmondott sorokat, akkor most nem éreztem volna magam ennyire nyomorultul, elég lett volna az az egyetlen remegő ujjaim közé szorított szál, nem kellett volna egy újabb és egy újabb, hogy megadjam magam, s elgyengülve tovább lépjek az emlékeken. De mivel megtaláltam az egyik napozó ágyon ezt a Shakespeare kötetet, és olybá tűnt, hogy nem fogok tudni neki ellenállni, hogy ne foghassam kezeimbe a kemény borítású válogatott művek kötetet, és ne csapjam fel, hogy szemeim a sorokra összpontosítsanak, és legalább egy rövidke részt gondolataimba ne fogadjak. Ez is egy fajta kényszer volt bennem, aminek sokkal kevésbé tudtam, és volt muszáj ellenállnom, mint a drognak, vagy a cigarettának. Míg gondolkodás nélkül érintettem egy másik személy könyvét, addig mielőtt az injekciós tű segítségével, vénámba nem juttattam az előre, személy szerint kimért hallucinogén anyagot hosszasan eltöprengtem a tetteimből kifolyó következményeken. Megállítottam mozdulataimat, minden egyes centiméter megtétele után, és összeszorítottam szemeimet, hogy elhatározásomnak ne legyenek át nem hidalható korlátai. De végül a tű minden egyes alkalommal vékony bőröm alá hatolt, vénát talált, és a véráramba belopva magát végigjárta szervezetemet. Soha nem léptem vissza, csak éppen azt a pillanatot húztam halasztottam a lehető leghosszabb ideig, amíg megéreztem az apró csípést alkaromon. Már rég nem fájt, mikor fájdalomért. A tűrőképességem mára az egeket verdeste. Ez mindenképpen „köszönhető” volt a rengeteg injekciónak, vérvételeken átélt tűszúrásoknak, amiken minden egyes kezelés alkalmával át kellett esnem, mikor átemeltem lábamat a kórház, azon belül is a háziorvosom rendelőajtajának küszöbén. Hamar kiölte az érzéseimet a rengeteg fájdalmi sokk, amiket okoztak a kezelések. És nem csupán a tűszúrások jelentettek maradandó emléket a kezeléseket követően. Hanem az a rengeteg jelenet, ami lefolyt köztem és az orvosom között. Ha esélyem lett volna akkor, hogy más kórházba menjek, új szakorvosokat válasszak magamnak, akkor gondolkodás nélkül tettem volna meg. De mivel erre nem nyílt lehetőségem, s az egyetlen dolog, amit tehettem, az a tűrés volt, így megszöktem otthonról. Nem bírtam volna ki további kezeléseket, gyógyszeres teszteket, kúrákat, diétákat, elvonókat, tisztítókat. Így is sokszor keltettek bennem olyan érzést az eljárások, hogy átmosták az agyam és kicserélték eredeti valómat. A továbbiakban magányra vágytam, hittem az öngyógyításban, hittem abban, hogy ami nekem jó, az akkor sem árthat igazán, ha meg is halok belé. Hiába volt igaz ez a bölcselet, hiszen ez az egy mondat tett olyanná, amilyen vagyok. Ettől az egy mondattól haladok egyenes úton a halál felé, aminek gondolata ma már nem rémített annyira, mint az első alkalommal, mikor szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy valószínűleg rövid időn belül már nem leszek az élők sorában.

Gondolataim mély tengerét csak az szakította meg, hogy megégette ujjam végét a cigaretta, ami már szinte teljesen végigégett. Egy halk szisszenés szakadt ki addig szorosan összepréselődő ajkaim közül, és a csikket egy hanyag mozdulattal a tengerbe hajítottam. A fájdalom mellékes volt az ijedtséghez képest, ami összerántotta gyomromat, pontosan úgy, ahogy akkor is tette, mikor felléptem a hajó fedélzetére, és egy olyan személybe futottam rögtön bele, akit minél messzebbről lett volna ajánlatos elkerülnöm. Oka egyszerű volt, kegyetlen volt az önsanyargatás, amit jó ideje magamra gyakoroltam, ha már csak egy apró emlékfoszlánya is feléledt az előbb említett férfinek. Lassan elviselhetetlenek voltak a bennem még mindig szikrázó parázs darabok, amik semmitől nem akartak kihunyni. Érhette őket víz, megfagyaszthatta a jég, de akár a szél is végigsöpörhetett rajtuk, megpróbálva kitépni belőlük az életet, nem tudta megszűntetni azt a szenvedélyes vágyat, amit éreztek ők, s amit érzek én. Még most is. Őrülten lüktet bennem, s nincs semmi, ami képes lenne megszakítani az érzelmek áhítatát. Sem most, sem máskor. Ez kiűzhetetlen, akár csak a kín, ami ehhez társul, s a gyötrő vád, amit próbálok magamba tartani, hogy még véletlen se érezhesse meg. Pont úgy, mint akkor:

„- Ööö… - hallatszott halk nyöszörgésem, miközben jobbra-balra kapkodtam tekintetemet, kiutat keresve a menthetetlen helyzetből, a találkozásból Darrennel. Azért érkeztem a hajóra, hogy ne legyen itt. Hogy hagyja, hogy elfelejtsem, hogy ne kínozzon, ne emlékeztessen, ne kísértsen meg. Még sem úgy sikerültek a dolgok, ahogy én őket elterveztem, mikor megvettem egy héttel ezelőtt az első osztályra szóló jegyemet, amivel egy évig tengődhetek a világ vizein, s sodródhatok céltalan, minden gondolatomat mellőzve. Ezek voltak a legfőbb terveim, felejteni, felejteni, felejteni. S megbocsájtani magamnak azt a napot, amikor kidobtam Darrent. Hiszen bármennyire röhejesen hangozhatott ezt így kimondani, de saját magamat tartottam bűnösnek azért, hogy kidobtam a szerető férfit életemből, hagytam, hogy kisétáljon, búcsút intve annak a két gyönyörű és káprázatos évnek, amit magunk mögött kellett hagynunk, mikor kiderült a pozitív eredménye a HÍV tesztnek. Megbántam. Elmondhatatlanul sajnáltam tetteimet.
Azonban hiába vizslattam szemeit, kapkodtam tekintetemet arcán, rajta a megbánás csöppnyi jelét sem láttam. Talán ő örült, megszabadulhatott tőlem. Volt esélye megszabadulni egy lánytól, akivel soha nem lehetett volna igazán boldog, hiszen bármikor elszakadhatott volna tőle.
- Vic? – nézett le rám meglepetten a magas srác, én pedig úgy éreztem, hogy elhagy minden erőm, és nem tudok koncentrálni. Nem voltam tisztában a helyzettel, elhagyott a józan ítélőképességem, és az érzéseim, amik már hónapok óta próbáltak felszínre törni, most olyan vehemensen tették, hogy az az érzéseim támadt, átléptem a testem, és szárnyalok az újratalálkozás tényétől. Ledermedve elmosolyodtam, és valószínűleg helyzetünkben ez lehetett a legmorbidabb mimikai rezdülés, amit elkövethettem volna.
- Szia – köszöntem alig hallhatóan miután rátaláltam hangomra, és még mindig remegve álltam előtte. Az öröm tette ezt velem, amit abban a percben csak én éreztem, hiszem a férfi minden izma megfeszült és valószínűleg a következő lépése csupán az lett volna, hogy hátat fordítva nekem ott hagy, ha nem fűzöm tovább a párbeszédet.
- Olyan régen láttalak. Hiányoztál – szakadt ki belőlem hirtelen az őszinte vallomás, és felemeltem kezemet, hogy megsimítsam arcát, ahogy mindig is tettem. De a mozdulatban megállított és megragadta vékony csuklómat, és eltolta. Nem tudtam, hogy szorítása fájt jobban vagy a megaláztatás, amit magamnak okoztam azzal, hogy próbáltam semmissé tenni szakításunk pillanatát.
- Ha elfelejtetted volna, rég nem vagyunk együtt – morogta ridegen és lökött egy aprót rajtam, amivel azt eredményezte, hogy megtántorodtam. A hirtelen jött újabb csalódás elemi erővel járt át, és nem tudtam visszatartani könnyeimet. Ott álltam egyedül, ő pedig visszament, hogy felszolgálja a rendelt italokat. Attól a pillanattól kezdve nem volt merszem keresni, de nem volt kérdéses, hogy ez a jelenet sem tudta feledtetni a tényt: szeretem. Megfogadtam neki, megfogadtam magamnak, s ezzel együtt az egész világnak, hogy a halál az egyetlen, ami eltéphet tőle. Ezt pedig nyomatékosította a csuklómra tetovált szív, és neve, ami ott éktelenkedett. Szörnyű volt ránézni, és tudni, hogy már többé nincs jelentősége.”

Ebben a pillanatban sem tettem mást, elhajítottam magamtól a verseskönyvet, és két ujjamat rácsúsztattam a tetoválásra. Hihetetlen volt, hogy még most is milyen erőt tulajdonítottam neki, s mennyire megnyugtatott ez a mozdulat.
Ebből fakadóan történhetett, hogy teljesen elfeledkeztem a külvilágról, s csak akkor ébredtem fel a kábulatból, mikor valaki megszólított, s cigarettája füstjét arcomba fújta. Akaratlanul is hátrébb léptem, de sikeresen pont mellkasának ütköztem. Visszahúztam magam a vastag korláthoz és dacosan előre néztem, hátha így meg tudok feledkezni róla, milyen közel is állt meg hozzám, és hogy csak fel kellene emelnem valamelyik kezemet, hogy érezhessem őt.
Általában tetteim és szavaim ütötték egymást, hiszen míg a lelkem gyenge volt, addig az eszem a helyén volt, és ha néha kiszolgáltatottnak is tűntem elsőre, szavaim valószínűleg megfordították az engem megítélők véleményét. Most kellett beszélnem, amíg tudtam mit teszek.
- Jöttél, hogy…? - hagytam félbe a kérdő mondatot, hogy kedve szerint kiegészíthesse azt. Nem akartam semmivel megvádolni. Még nem. Hagyok neki időt, hátha ki is nyög valamit. Addig pedig csak koncentrálok, hogy ne veszítsem el a fejem, ha továbbra is éreznem kell teste közelségét.
- Kicsit mintha zilálnál és női parfüm illat árad az ingedből – állapítottam meg egyszerűen rá sem nézve. Szavaim nem voltak vádlók, tényeket állapítottam meg, amik belülről majd széttéptek.