~ Audreanna Robyn Sophia Pierette ~

.:Adatok:.

Teljes név; Audreanna Robyn Sophia Pierette
Becenév; Audrey, Rea
Születési hely, év; 1981. március. 27./ London, Anglia
Kor; 18
Nem; Nő
Oldal; Jó?
Vér; arany
Csoport; boszorkány
Háza; -
Évfolyam; -

.:Jellem:.

szeret; smink, ruhák, pihenés, vásárlás, ékszerek, eper, zene, művészet
nem szeret; kétszínű emberek, hanyag kinézet, beképzelt muglik, szabályok, tanárok, családi szigor
mumusa; Amikor megölik az édesanyját.
Edevis-tükre; Hogy újra normális családja legyen.
titkai; Höhö, hol is kezdjem?

• Egy ideig szerelmes voltam Draco Malfoy-ba
  
• Félek a dementoroktól
  
• Az első csókomat egy lánytól kaptam

patrónusa; párduc
személyisége; Mire vagyok képes, hogy elérjem a céljaimat? Nem tudom, de annyit mondok, hogy nem ismerek határokat. Képes vagyok a végletekig elmenni. Szeretem, ha minden úgy alakul, ahogy korábban elterveztem és azt is, ha enyém az utolsó szó. Sosem hagyom, hogy bárki is sértegessen. Általában ami a szívemen, a számon.
Szerintem hülyeség a mondás miszerint, jobb félni, mint megijedni. Ez azt jelenti, hogy ne tegyünk kockára semmit? De ha nem kockáztatunk, nem tévedünk, és ha nem vétünk, nem tanulhatunk a hibáinkból.
Makacs vagyok és önző. Megvan a véleményem és azt ki is nyilvánítom, ha úgy érzem, hogy szükség van rá. Szeretem, ha mindenkinek megvan a helye, de annál jobban, ha az emberek tudják, hogy hova tartoznak. Engem ne próbáljon megalázni vagy gúnyt űzni belőlem egy senkiházi sárvérű.
Gyorsan tanulok, ezért általában nem követek el kétszer egy hibát. Sokáig tudok gyűlölni, de képes vagyok megbocsátani is. Minden a bűn súlyától függ.
Mondták rám, hogy domina vagyok. Ez nem teljesen igaz. Mindössze tudom, hogy mit akarok és megengedem magamnak azt a luxust, hogy átgázoljak mindenkin, hogy könnyűszerrel vegyem az előttem lévő akadályokat és végül megkaparítsam, amire szükségem van.
Szeretek gúnyolódni és gyakran ironizálok, főleg akkor, ha felidegesítenek.
Többnyire bosszút állok azokon, akik valamilyen módon megbántottak.

.:Külső:.

hajszín; Barna
szemszín; Mogyoróbarna
alkat, stílus; Igen vékony, mégis nőies. Szeret csinos, nőies ruhákban megjelenni, amik jól kihangsúlyozzák az adottságait.
magasság; 177 cm
tömeg; 50 kg
különleges ismertető jel; a bőrszínénél sötétebb színű folt a jobb combján, kevesen tudják, de van egy alig látható, picike anyajegye a fülkagylóján
pálcája; 10 hüvelyk, eperfa, egyszarvúszőr
play by; Nina Dobrev

.:Család:.

Apa; Maximilian Pierrette; 43; auror; Mit is mondhatnék? Apám igen kemény ember, mindig arra akart nevelni, hogy ki vagyok, hova tartozom és válogassam meg a barátaimat. Ritkán mutatta ki a szeretetét, mert attól félt, hogy ezzel csak elrontnata. Az igazat megvallva lehet, hogy helyes volt, amit tett. Attól függ, hogy nézzük. Gyerek fejjel mindig azt hittem, hogy nem szeret, és csak akkor jöttem rá, hogy tévedek, amikor az életét kockáztatta, hogy megvédjen engem és a családunkat. Büszke vagyok rá!
Pár éve eltűnt és még mindig nem tért haza.
Anya; Lilianne (Castustor) Pierette; 41; auror; Liianne Pierette. Hogy kicsoda ő? A legszebb, legkedvesebb, leggondoskodóbb, tettre kész anya és feleség a világon. Ha ő élne, talán nem váltam volna azzá az emberré, aki vagyok. Talán sokkal érzőbb, kedvesebb, figyelmesebb lennék. De a halála és az azután történtek rákényszerítettek, hogy magas, vastag falak mögé bújjak, és úgy viselkedjek, akár egy jégtömb.
Testvérek; -
Egyéb hozzátartozó;
Igen, őt szerettem: Richard Windflower; 20; Hogy hol rontottuk el? Nem, ez hibás kérdés. Hol rontotta el? Mert igen! Ártatlan vagyok. Az egyetlen hibám talán az, hogy beleszerettem és lehet, hogy még ma is érzek valamit iránta. De a tény, hogy azzá vált, hogy beállt azok közé, akik anyám haláláért tehetnek, csupán altathatatlan gyűlöletet ébreszt bennem. Örökké szeretni gyűlölni foglak, Richard!
Háls vagyok neki: Celeste Castustor; 64; Ő a nagyim, anyum anyukája. Azóta él velünk, mióta édesanyámat megölték, azaz öt és fél éve. Celeste nagyi olyan, mint a második anyám.
Háziállat; egy ezüstszínű, kék szemű cicám van, Argenteus.

.:Létezés:.

Kezd esteledni. A Nap lassan lenyugszik. Már a horizontvonal mögé kukucskál, a sugarai pedig, narancssárga, rózsaszín és lila színekkel borítják be az eget. Milyen csodaszép dolgok léteznek ezen a kemény, kegyetlen világon? Vajon hány ember láthatja ma a lenyugvó napkorong hatásait? És holnap?
A szobám erkélyajtaja mögé állok. Az egyik kezem a fehércsipkés függönyt tartja, hogy ne zavarjon, miközben a gyönyörű tájat fürkészem. Alig várom, hogy az éjszaka fekete palástja beborítsa az eget és az egész világot, hogy végre elindulhassak.
Egész nap erre vártam, még tegnap is. És most? Lassan kezdhetek készülődni az estére. Nem sokára újra találkozhatok Vele.
Már vagy két hónapja nem láttam és szörnyen aggódom. Nem tudom, hogy hol van, mi van vele. Nem válaszol a baglyaimra, nem ír, nem üzen. Semmi. Pedig, ha tudná, hogy hogy várom a válaszait… Lehet, hogy tisztában van azzal, hogy hallani akarok felőle, de azért nem ír, mert nincs ideje, vagy túl sok a gondja van, és nem akar feleslegesen terhelni. Bár, ha az utóbbi az ok, akkor nagyon mérges lennék, hisz ami az ő problémája, az az enyém is.
Az óra idegesítően lassan tiktakol. Bárcsak gyorsabban múlna az idő, és eljönne a találkozásunk pillanata.
Az agyam azon gondolkozik, hogy mit csináljak annak érdekében, hogy villámsebesen teljen az idő. Feküdjek le aludni? Nem, ez nem jó ötlet. Mi van, ha nem hallom meg az órát és nem kelek fel időben? Nem, ez nem történhet meg. Akkor olvassak? De nem tudnék a könyvre figyelni, hisz mindössze arra tudok gondolni, hogy nemsokára a karjaiban lehetek. Újra. Menjek sétálni? Apám nem engedné meg, főleg, hogy mindenütt halálfalók hemzsegnek. Azt hiszem, kénytelen leszek türelmesen várni. Nincs más választásom. De végül is… Mi az a pár óra a két hónappal szemben? Semmi!
Nemsokára fél kilenc. Itt az idő, hogy elkezdjek készülődni.
A ruhaszekrényemhez lépek és kiválasztom az egyik legszebb nyári ruhámat. Kirakom az ágyamra, majd a cipős szekrényemből előveszek egy hozzáillő cipőt. Az ágy mellett rakom le, majd mosolyogva az takarómon fekvő ezüstszínű cicára pillantok. Argenteus lassan, lustán pislog, mint aki nem érti, hogy miért ér fülig a szám és hogy minek örülök ennyire. Figyelmen kívül hagyom és beiszkolok a fürdőszobába.
Egy hűsítő zuhany után a minőségi anyagból készült, puha törölközőkbe burkolom magam, a másikat pedig a hajamra tekerem. Miután felveszem a papucsomat, belépek a szobámba és az órára pillantva észreveszem, hogy egy kicsit elszaladt az idő, így hát jobb, ha sietek.
Kibontom a hajam, hagyom száradni, hogy majd természetes göndör legyen, ezután pedig nekiállok sminkelni. Most inkább az erősebb, sötétebb árnyalatok mellett döntök, mert azok sokkal jobban illenek egy esti találkozóhoz, mint a világos színek, amik a derült napra emlékeztetik az embert.
Már csak háromnegyed órám maradt. Belebújok a ruhámba, felveszem a cipőt, majd a tükör elé állok. Megigazítom a göndör fürtöket, ezután magamra fújok a drága parfümből, amit a szülinapomra kaptam apámtól. Lehet, hogy keveset beszélek vele, mégis tudja, hogy mit szeretek.
Magamra öltöm a taláromat, majd felpattanok a seprűmre és elindulok a találkozó helyre. Már csak percek választanak el minket egymástól. Rövid húsz perc.
Megérkezem a szokásos találkozóhelyünkre. Megállok a fa alatt, ahol általában várni szoktuk egymást. Közben leveszem a talárt és a seprűm nyelére akasztom. A zöldfüves rétet fürkészem, várok, kíváncsi vagyok, hogy honnan érkezik a szerelmem.
Egyszer csak valaki megragad a vállamnál, én pedig készen állva arra, hogy pálcát rántsak, megfordulok, ám az a bizonyos valaki magához szorít, jó erősen. Az illata ismerős. Elengedem megfeszült izmaimat. A karjaim lassan, gyengéden az illető köré fonódnak, és én is átölelem.
- Vártalak – szólal meg bariton hangon a férfi, amitől valamiért megnyugszom. Végighúzom a kezem a hátán és beszippantom az illatát. Olyan rég csináltam ezt, és épp most jövök rá, hogy valójában mennyire is hiányzott az érintése.
- Én is – reagálok a mondatára. Olyan jó újra a karjaiban lenni. Elhúzódom, átkarolom a nyakánál, hogy aztán megcsókolhassam, de nem engedi. Elfordítja a fejét. Kezemmel magam felé fordítom az arcát, hogy lássam a tekintetét. – Mi a baj? – kérdem, nyugtalan hangon. Furcsállom, hogy nem akarja viszonozni a csókomat azok után, hogy nagyjából két hónapja találkoztunk utoljára.
- Beszélnünk kell – szól, miközben mélyen a szemembe fúrja a sajátját. A hangja furcsa, baljósló. Még jobban elhúzódom. A tenyerei végigcsúsznak a karjaimon, és amikor a csuklóimhoz érnek, megragadjak őket. Nem engedi, hogy hátrébb lépjek. – Az utóbbi időben történt pár dolog és én…
- Milyen dolog? – vágok a szavába. Nekem ne beszéljen fél mondatokkal, főleg azok után, hogy eltűnt és hírét se hallottam.
- Szünetet akarok – suttogja, olyan halkan, mintha azt akarná, hogy ne is halljam, amit mond. Lerázom a csuklóimról a tenyereit és teszek hátra pár lését.
- Vegyem úgy, hogy szakítani akarsz? – kérdezem, miközben erősen próbálom visszatartani a könnyeimet és lenyelni a torkomba szorult gombócot. A szívem hevesen ver, a gyomrom pedig akár egy gesztenye.
- Nem, én nem… – kétségbeesetten szabadkozik. Megrázom a fejem és közelebb lépek hozzá.
- Add a kezed – mondom neki, inkább parancsoló, mint kérő hangnemen. Felém nyújtja a bal kezét, én pedig megfogom és megfordítom úgy, hogy a tenyere felfelé nézzen. – Emlékszel? – kérdezem egy kicsit könnyes szemekkel. – Amikor együtt jósoltattunk magunknak. – felemelem a nyerem és az övé mellé helyezem. A másik karom ujját végighúzom a tenyerén lévő egyik csíkra, majd a sajátomra mutatok. – Látod? Ott van. Ugyanaz a csík. Emlékszel, hogy mit mondott a jósnő? – újra megfogom a csuklóját és a másik kezemmel ismét végigsimítok a vonalon. – Hogy ez a vonal köt össze minket, mert… - szinte már suttogok. Az ujjam az alkarja felé irányul, majd ahogy a férfi felkarja felé tart, akaratlanul lecsúsztatja a kék szemű fiúról az talárja ujját. Elakad a szavam, amikor a tekintetem a kezére téved. Olyan gyorsan engedem el, mintha forró vasból lenne. Ismét elhúzódom, de ezúttal nem tartom vissza a könnyeimet.
- Kérlek, mondd, hogy ez csak egy rossz tréfa és ez nem az, aminek látszik! – kezdem csalódott hangon. Sosem gondoltam volna, hogy életem szerelme egy gyilkossá válhat, hogy azok közé állhat be, akik anyám haláláért felelősek.
- Audrey… Én… Értsd meg! Muszáj volt! – reményvesztetten pillant rám. Nem akarom elhinni. Apró lépésekkel továbbra is hátrálok.
- Muszáj? Muszáj? Muszáj volt a halálfalók közé állnod? - kérdem tőle, szinte ordítva. – Megölték az édesanyámat! És te tudtad! Hogy kérheted tőlem azt, hogy értselek meg? – szólok hozzá, miközben próbálok erőt venni magamon. – Mind a két szülőd auror. Hogy tehetted ezt velük? – vonom kérdőre.
- Nem azok. Ők is halálfalók. – válaszol, ismét halk hangon. Egy pillanatig csodálkozva nézem, aztán elfordítom a fejem és a füvet fürkészem.
- Szóval hazudtál? – teszem fel az újabb kérdésemet, de nem igazán várom rá választ. Ez amolyan költői kérdés.
Nagy levegőt veszek, letörlöm az arcomról a könnyeket, majd ismét megszólalok.
- Tudod mit? – indulok el a fa felé, ahol a seprűm, rajta pedig a talárom áll. Megpróbálom kikerülni az ifjú halálfalót. Nem akarom, hogy hozzám érjen. Gyűlölöm! Életemben senkinek sem sikerült ekkora utálatot ébreszteni bennem ilyen kevés idő alatt. A sors iróniája, hogy pont annak az embernek sikerül, akit talán magamnál is jobban szeretek.
Szerettem.
Tekintetem végig figyeli minden egyes mozgását.
- Audrey, kérlek!
Kiteszem a karom és előveszem a varázspálcámat.
- Eszedbe ne jusson közelebb jönni!
A seprűm felé futok, amikor egyszer csak valami fájdalom nyilall belém. A földre zuhanok, akár csak egy zsák krumpli. Hallom, ahogy mögöttem valaki hahotázik.
- Apám megmondta, hogy nem fogsz elfogadni.
Megfordulok, hogy szembe álljak a támadómmal. Nem hiszek a szememnek. Azt gondoltam, hogy még valaki érkezett, de nem. Csak mi ketten vagyunk. – Apám azt is mondta, hogy végezzek veled, ha nem fogadsz el.
- És képes lennél rá? – kérdem undorral a hangomban.
- Nem, sajnos nem. Egy ideje az exmemoriam-on gondolkozom, de valamiért az az érzésem, hogy nem bírnám elviselni, ha más karjaiban látnálak, ezért talán az imperio jobb lenne.
- Te beteg vagy – sziszegem ki, majd váratlanul előveszem a pálcám – Stupor! – átkozom meg és szerencsémre sikeresen. Feltápászkodom, majd a seprűm után nyúlok. Felpattanok rá és hazarepülök.
Otthon egyből a fürdőszoba felé veszem az irányt. Meleg vizet engedek a kádba, és amíg várok, hogy megteljen, addig levetkőzöm. Lemerülök a víz alá. A szemem csukva van. Különböző képek ugranak be, mind a találkozóról. Érzem, hogy szükségem van az oxigénre, ezért felegyenesedem. Ketörlöm az arcomról a vizet, majd behúzom a térdem és átkarolom azt. Nem bírom visszafojtani a sírást. A könnyeim maguktól elindulnak, lefelé az arcomon, és így már értelmetlennek találom visszatartani a könnyhullatást. Csak egy mondatot ismételgetek magamban, mindössze 4 szó.
Örökké gyűlölni foglak, Richard!

Ahhoz képest, hogy ma van a szerelmesek napja, hideg, téli, havas nap van. Ma találkozóm van valakivel. Egy személlyel, aki soha sem volt fontos számomra. Csupán elhitettem vele, mert játszadozni akartam. Meg akartam alázni a többiek előtt, látni, ahogy szenved, mert naiv és ha jól gondolom, eljött a nap, hogy befejezzem, amit elkezdtem.
Délután van. A nagyteremben ülök és várok! Kíváncsi vagyok, hogy történik-e valami érdekes a mai monoton napon.
Nem kell sokat várnom, már meg is kapom a választ a kérdésemre. A Hugrabug asztalánál egy kevésbé helyes, de annál nagyobb nyomorék áll fel a padra, és magára tereli a figyelmet.
- Kedves diáktársaim! A szerelmesek napja alkalmából meg szeretném osztani veletek, hogy idén rám talált a szerelem. A hölgy, aki elnyerte a szívemet itt van köztünk és ő nem más, mint Audreanna Pierette.
A teremben síri csend uralkodik. Gúnyosan elmosolyodom. Hogy miért? Azért, mert az utóbbi másfél hónapban pont ezért dolgoztam. Elhitettem a senkiházival, hogy köztünk lehet valami, és úgy látszik bekapta a horgot. Elértem a célom.
Felállok, felveszem a poharamat, ami tele van töklével, majd határozott lépésekkel, kifejezéstelen arccal odasétálok a fiúhoz. Megvárom, míg lejön a padról, és arra ösztönözöm, hogy vegye fel ő is a poharát. Műmosolyt varázsolok az arcomra, majd koccintok vele. A fiú boldogan beleiszik az italába, én pedig a fejére öntöm a sajátomat.
- Ezt most ugye csak egy tréfa volt és nem gondoltad komolyan? – kérdem felháborodottan. – Hogy hiheted, hogy bármi közünk lehet egymáshoz? – vonom fel a szemöldököm, de nem hagyom válaszolni – Jaj, de! Mégis lehet valami köztünk… Egy bolygónyi távolság!
Körbenézek a termen, majd halkabb hangon ismét megszólalok.
- Most pedig szedd össze magad és ne csinálj hülyét belőlem, azzal, hogy koptatod a nevem, de főleg azzal, hogy egy mondatban használod a sajátoddal.
Teszek egy száznyolcvan fokos fordulatot, majd magabiztos lépésekkel kivonulok a nagyteremből.
Ezt megszívtad, te lúzer!